Átléptem egy határt.
Mióta rájöttem, mert megmutattam magamnak, hogy nem függ semmitől az EGYSÉG ÉRZÉSE, vagy más szavakkal, a forráshoz való csatlakozás ... azóta minden sokkal könnyebb.
Az elme sem tud már bekavarni.
Ehhez kellett sok tapasztalat és élmény, hogy néha az elmében való majdnem eltévedés közben is egyszer csak ott voltam megint ... a tökéletes csend és nyugalom állapotában. A szenvedélyben. A pillanatban.
Tudom, hogy magamat edzem.
Újabb és újabb helyzetekbe viszem magam, hogy újra és újra megbizonyosodjak arról, hogy VAGYOK.
Bármi van körülöttem, bármikor, újra és egyszerűen, a gondolat sebességével máris EGYBEN VAGYOK.
Már csak egy lépés, hogy ez állandó legyen.
És ez az egy lépés arról szól, hogy elhiszem, hogy mindez lehetséges.
Lehetséges folyamatosan a FORRÁSBAN LÉTEZVE ÉLNI EBBEN A DIMENZIÓBAN.
Hogy lehetséges mindeközben használni az elmét, az egót és a testet is a legnagyobb összerendezettségben.
Először megteremteni magamban a hit által magát a lehetőséget, aztán behívni ezt a potenciált.
Majd belehelyezkedve LÉTEZNI.
Vajon képes vagyok rá?
Egy mintát már láttam, ha neki megy, talán nekem is fog.
(Na, ugye, ehhez kell a hit, a tágabb ÉN, A FIGYELŐ EREJE és a kisén teljes odaadása.)
Érzem és tudom, mert hallom és látom is, hogy MINDIG EGYBEN VAGYUNK, csak én válok le, vagy zárom el magam ...
ÖRÖK ÖLELÉSBEN VAGYUNK ÉN ÉS A MÁSIK FELEM,
AKI NEM VALAKI MÁS,
AZ A RÉSZEM, AKI NEM TESTESÜLT MEG EBBEN A VILÁGBAN,
ÉPPEN AZÉRT, HOGY ENGEM MEGTARTSON.
Néha érzékelek formákat, akik hasonlítanak,
de a SZERELEM e formáktól teljesen független, egyszerűen csak VAN és IGAZ.
A formákon át ragyog az ÉLET és én engedem, hogy gyönyörködtessen.
KÖSZÖNÖM E CSODÁT!
