Elválás a régitől

Új korszakba léptünk. Lezárult egy szakasz, egy olyan spirál fordult át önmagán,
mely messzi időkbe nyúlik és végre kiszabadulván a sötétségből, elérte önmagát.

Nem tudom hogyan történt.
Eddig is itt volt, itt bujkált a lehetősége,
de a szabadság mégsem mutatta meg még ilyen mély valójában önmagát nekem.

Most benne vagyok. (Csodálkozom is rendesen.)

Érzem, benne élek.
Szabad vagyok azoktól az erőktől és hatásoktól,
melyeket így utólag már nem is igen akarok számba venni.
Elengedtem őket szépen csendben, megtörtént a műtét.
Lehullt rólam minden, ami már halott.

Már nem zavar, nincs jelentőse.

A félelmeink betegítenek meg és választanak le bennünket, embereket, az egységről.

Pedig az EGYSÉG mindig itt van.
Csak nem érezzük, mert félünk valamitől, bármitől.
És az ego, az elme ilyenkor erőt vesz rajtunk, kiránt a bizalomból, a teljes körből,
s beledumál abba is, amihez pedig nem ért.

"Félelem-mentes állapot."
Istenem, ezt kerestem már Steinernél is. Ott olvastam erről először.
Mert azt, hogy félek, valódinak látszó, letaglózó félelmeim vannak, ezt már régóta tudtam.
Azt is, hogy hogyan vesznek erőt rajtam.
De a megoldás, nem volt meg.
Csak a hiánya.

Nem tudtam, hogy ez ilyen egyszerű.
"Bátornak" lenni könnyebb, mint félni.

Hogy ennek is milyen hosszú sora van elődeim életében.
Összes női felmenőim ettől szenvedtek.

Teljesen mindegy, hogy melyik oldalon állsz,
megfélemlítő vagy, vagy megfélemlített.
A hatalom játszmáját játszod és amíg félsz, vagy megfélemlítesz másokat, benne is maradsz.

Én féltem, olyan könnyű volt megfélemlíteni már gyerekként is.
Valahogyan a génjeimben hordoztam a "nem-ártást". Nem tudtam verekedni, kiabálni,
önmagamat megvédeni.
Nálam kisebb gyerekek simán elvertek. És én hagytam. Egyszer sírva mentem haza, hogy
Katika megvert. Anyám jól megmosolygott, aztán nem mondott semmit.
Nem kaptam tanítást, hogy "védd meg magad, te vagy a nagyobb",
vagy "üss vissza". De utólag nem bánom, nem is bánt. Ennek így kellett lennie.

A szelídségem védett meg később nagyon sok helyzetben és most,
átalakulásom döntő pillanatában olyan erőt adott nekem, amit semmi más nem tudna.

A "nem ártani" elv öntudatlan követése most, a múlttól való elválásnál olyan segítséget akkumulált, mely az eddigi szenvedésről való leválásnál azt okozta, hogy már nem az én világom, hanem a megfélemlítő világa dőlt össze.

Mindent megtettem, amit tudtam.
Tiszta a lelkiismeretem.

Amit hibáztam, elfogadom, magamhoz ölelem és szeretem.
Ezt tudtam, ennyi volt akkor a tarsolyomban.

Belső érzékeim mindig vezettek és én rájuk hagyatkoztam.

Most ünnepelek magamban, miközben együttérzéssel nézem, ahogyan az eddig általam
fenntartott világ a másikban éppen összedől.

Megkapta a "tanítást", megkapta az "energiákat", mindent átadtam neki, amit csak tudtam.
Beengedtem világomba, magamba olvasztottam, nem tartottam vissza semmit ... nem az elméjéhez,
nem a gondolaihoz és nem a testéhez szóltam, a lelkemben merítkezett.
Csak rajta múlik, mit kezd ezzel a tudással, ezzel a tapasztalattal.


Innentől az ő döntése, hogy visszaalszik, vagy irányba áll és változik.
Valamelyik életében kibomlik majd ez a tudás, ahogyan az enyémben is kibomlott.

Nem siettetem és nem várok el semmit.

Amit magamból adtam, ajándék.

Amit kaptam, az is.

Az ÉLET  GYÖNYÖRŰ és minden ízében egyedi.

Már nem félek, bármi lesz ... úgy lesz jó.

ChE