A sárkány és a SÁRKÁNY

Jött egy érzés és egy gondolat, s - emlékeim szerint - ezt megelőzte egy tett, egy alkímiai tett is.

Egy szobrot kellett átformálnom a térben. Egy sárkányölő szobrot.
- Mert a sárkányt meg lehet ölni, de a SÁRKÁNYT nem. Erős és végtelen lény. -

"Szelidíteni kell azt, folyamatosan éreztetni vele az erőt, az erődet, s akkor szolgálni fog."

Azt szolgálja, aki erős, tiszta és örök, ÉL ÉS ÉREZ.

"Ugyanúgy helye van a teremtésben, mint az EMBER-nek."

Szóval felszabadítottam egy sárkányt,
jobban mondva, "megtanítottam" egy harcosnak,
hogy ahelyett, hogy leszúrja, hogyan szelidítse meg s használja erejét.
Hogy melyik életben melyik részem volt, ki tudja már azt?! De ez most nem is fontos.

A fontos az üzenet.

Hogy aki legyőzni, megsemmisíteni, kiírtani akarja a SÁRKÁNY-t, az elveszett.
Mert nem lehetséges.

Ez a gondolat akkor érkezett újra és fészkelte be magát a fejembe, amikor régi kastélyokban járkálva egyre-másra láttam a sárkányölő "Poszeidón" szobrokat.
Nem értettem először az ellenérzésemet, de most már értem.
E kastélyok urai sem urak azóta már, s ebben e téves ideológiának is szerepe lehetett.

Mert a primitív sárkány, amit legyőzhet a királyfi a mesében, hogy asszonyát meghódítsa, csak egy árnyék, árnyéka egy sokkal hatalmasabb és fontosabb erőnek a TÉR-ben.

S ez az erő felszabadulást kér, hogy szolgálhasson.
Mítikus lényként visszatérve, újra a megfelelő helyre, a segítők közé, felsorakozik.