Az erőszak vége

Vannak pillanatok, amikor nagyon mélyen belelátok az emberi szenvedésbe.
A gyökerekbe, a keletkezésébe.
Hogy honnan ered és mi váltja ki.

Az erőszak.
Az erőszak, ami tovagördül, tovalebeg és tovagyűrűzik.
Valahol megtörtént és azóta végigrezeg a világon, bevonva mindent és mindenkit.
Hol agresszor vagy, hol áldozat.
Hol eltűröd, hol alkalmazod.
Mindegy.
Benne vagy és nem tudsz kijutni, csak elviselni.

Okosok persze azt mondják, hogy mozdulj, ne engedd, miért hagyod?
Ha benne vagy, te okozod magadnak.

Ez igaz is.
Részben.
De aki nem látja, hogy ez a vírus milyen régen keletkezett és hogy abban mindenki megfertőződött, az vak.

Adhatsz tanácsokat, csak minek.

Hogy is mondta Ő: "Az vesse rá az első követ, aki még sohasem vétkezett."

Na igen.
Ez az.
Nem kívül állni, hanem tudni, hogy senki sem ártatlan és hogy neked kell azt mondanod, hogy elég.
Neked, az agresszornak. Ha megteszed, egy világ megfordulhat.
Ha tovább csinálod, fogva tart téged is.

Az erősnek kell tudni letenni a fegyvert és szelídséggel belenézni a többi agresszor szemébe:
"Nem félek, mert ÉN VAGYOK!"

EZ LESZ, EZ VAN.
ELŐBB, VAGY UTÓBB MEGTÖRTÉNIK.
MERT MÁR MEGTÖRTÉNT.

Áldott Fényünnepet!

Kövesd a NAPot,
ami úgy TŰZ, hogy nem éget,
aki úgy VILÁGít, hogy soha el nem alszik,
aki végtelen REZGÉSével élteti világodat,
aki mindig JELEN van,
akkor is,
ha éppen belepne a sötétség.