Mindennapok közelről

Sűrű a közeg, amiben vagyunk.
Nagyon sűrű.
Néha jó lenne eltávolodni, teljesen kivonulni, ha csak néhány órára, néhány napra is.
Régebben ez ment is, megtehettem, szabadabb voltam a saját időmmel.
Vagy inkább jobban bele tudtam feledkezni a pillanatba, nem érdekelt, hogy mi történik, vagy mi nem történik meg.

Az embert, akin keresztül élek, visszahúzzák bizonyos kötelezettségei.
Bármennyire is jelen van  megvilágosodott lénye, a test érzi, hogy lehúzzák a dimenzió speciális erői, melyektől a testnek nincs szabadulás.
Tenned kell, enned kell, jönnöd-menned kell.
És a többi ember összes elvárása, mely vákuumként szippantaná ki belőled mindazt, amit csak lehet.

Nem könnyű, nem könnyű.

Átérzem, hogy mennyivel könnyebb lenne innen egyszerűen csak kivonulni.
Nevezhetjük halálnak is, megszabadulni a közeg lehúzó mintáitól és kapcsolataitól.
De nem ezt választottam.
Ebben a szakaszban, ebben az életben élni fogom a megvilágosodást az összes nyűgével együtt.

Már ki vagyok vágva a síkból, "már felálltam", mégis az a hely, ahonnan kivágtam magam, ezer szállal próbál visszatartani.
Tudom, hogy a legegyszerűbb a távolságtartás lenne.
Az, ahogyan sokan tanácsolták és meg is tették saját életükben.
Elvágni a közvetlen szálakat és új életet kezdeni egyedül.

De ez nem megoldás.
Nincs új élet ezen a síkon ugyanebben a testben.
A belső énnek van új élete, vagy inkább új teste, azáltal, hogy magadra ébredtél.
De új élet ugyanabban a testben ugyanazon a síkon csak a régi folytatása tudna lenni. Semmi más.

Amikor kivágod magad, mert van honnan kivágnod, hiányt hozol létre.
És ez húz vissza. Te hozod létre azzal, hogy kivágod magad. És ez iszonyú erőteljes tud lenni.
Érzed, és nem érted. Először nem.
Én megértettem.

Türelmesnek kell lenned, mert a valódi felállás majd a rajzlapon az lesz, amikor már nem húz vissza semmi, mert magától lefejtődik, legurul rólad.
Mert már megfoghatatlan, érezhetetlen, egy SENKI lettél a környezeted számára.
Az akarás, vagy annak szinonímája, az ellenállás, a nyomás-húzás csak még jobban benne tart, még tovább növeli a hiányt.

A könnyedség, az együtt áramlás, a megosztás, önmagad kitágítása és a körülötted lévők feltételek nélküli befogadása viszont téged táplál, nemcsak fizikai, de szellemi lényedet is.

Vicc, hogy ezt már tudom, csináltam/csinálom is.
Mégis néha vannak belső korlátok, belső lehúzó erők. Újabb aspektusok, egók, félelmek, melyeket a külvilág táplál, amikor nem figyelek, amikor elfáradok.

Mindig itt vagyok magamnak, de ebben a sűrű közegben néha megadom magam egy-egy régi aspektus eltűnőben lévő szellemtestének.

Ez is a folyamat része, nem kell tőle megijedni.
Már nem akarsz, már nem vágyódsz, csak lenni.

Kiürült valami és még nincs itt az új, ami betölthetné, ez van.
Új szakasz van, magad ura vagy, saját erődből, saját bölcsességedből táplálkozol.
Vajon tudod-e használni azt, amit már sejtszinten is tudsz?

Nem vetítek már ki képeket, vágyakat a jövőbe, tudom, hogy felesleges.
Egyetlen dolog van, ami fontos, az összes többi teljesen mindegy.

Mindennap ünnepelni azt, hogy VAGYOK, a TELJESSÉGET,
AMI KÖRÜLVESZ és LÉTEZNI A VÉGTELENBEN HÁLÁVAL.

És amikor már minden mozdulatomban, gondolatomban, érzésemben
csak EZ VAN BENNE, na, akkor jön a teljes és végleges megszabadulás.

Addig még utazunk egy kicsit ... de ÉN MÁR ITT VAGYOK és "soha, de soha nem hagylak el".