A barátságról és a tűz őrzéséről

"A teremtő sorsa, hogy a szellem parazsát őrizze és táplálja, amíg annyira megerősödik, hogy már testeket tud alkotni, amíg belőle olyan nemzedék támad, amely a világnak el tudja hozni a nagy szabadságot. Olyan tudókat nevel, .... olyan ifjúságot, amelyből mindig kilép a megmentő, aki felismeri az örök jog élettörvényeit, és azoknak, akik eltévedtek, a törvényeket meg tudja mutatni."

... Vajon kicsoda vétkesebb, aki öl, vagy aki tudva elmulaszt teremteni? Még mindig túlságosan fáj ahhoz, hogy nyugodtan tudjak beszélni róla. Tudom, én is követtem el hibát. Túl sokat hallgattam. De van egy mentségem, hisz arról, amit akartam, nem lehetett beszélni. 

... egyetlenegyszer láttam szívében megrendülni. Tudta, hogy mit akarunk, és én megismételtem. Vállalkozunk a szent tűz őrzésére és táplálására. ... Volt abban, amire én őt kiválasztottam, valami lehetetlen. Volt abban, hogy magamhoz emeltem, valami méltatlan. Miért merem mondani, hogy magamhoz emeltem? Mert ha én nem jövök, arról a sorsról, amit mutattam, sejtelme sem lett volna soha. 

... Most aztán azt kérdezheted, miért kellett volna nekem valaki ahhoz, hogy a szent tüzet őrizzem. Hogy olyan utódokat neveljek, akik megvetik a hazug testvérieskedést, és új mértéket teremtenek? Megbocsátom neked ezt a kérdést. Nem tudod, miről van szó, sejtelmed sincs arról, hogy a világ bármely helyén elég lenne egy ember, de itt egy kevés. ... A közösség, az Én és a Te mindenütt a földön természetes alap és talaj, amelyből az élet és a sors kinő. Egyedül nálunk nem. Itt ez a legnagyobb feladat. Valami van ebben a földben, ami az embert ideköti, sokkal erősebben, mint föld bárhol bárkit, de ugyanaz a föld, amely oly erősen köt, az felbontja a kapcsolatot ember és ember között. Itt Én és Te nincs. Itt minden ember egyedül van a földdel.

A könyv, amelyből az előbb idéztem, azt mondja: "Miután nagy emberek megteremtették az ember és a világegyetem új kapcsolatát, már csak egy feladat maradt, megteremteni a kapcsolatot ember és ember között". Így találkozott a kor általános követelménye azzal, ami a magyar föld megoldandó kérdése volt. És ezért kellett nem egy ember, hanem kettő. Az ember és a világ kapcsolatát mind a ketten tökéletesen megoldottuk. Most már csak az ember és ember kapcsolatát kellett megoldani. Ezért itt az utódok, az ifjúság, a közösség sorsa azon múlik, akad-e valaki, aki lehetőséget teremt, ahogy mondtam, mértéket. Ezt pedig egy ember nem teremtheti meg, hanem legalább kettő. Csak szerelemből vagy barátságból fakadhat, csak a kettőt eggyé olvasztó kapcsolatból.

Részletek Hamvas Béla: Magyar Hüperion c. írásából (Huszadik levél)