Mindig, amikor kijelentek magamról valamit, egyúttal választok.
Váltót állítok.
Gyorsítást kérek, vagy lassítást.
További tapasztalatokat, hogy jobban megértsem önmagam, vagy kiugrást egy zárt rendszerből, mert már látom és érzem, hogy abban a rendszerben mi tartott benne.
Most is így történt.
Kijelentettem valamit magamról és máris elkezdett leválni rólam az az utolsó aspektus, amit jelen életemben létrehoztam, eddig tápláltam és aki helyettem élt.
A környezetem még vele kommunikál, minden percben kapja a muníciót, hogy újra előugorjon és folytassa, ahol abbahagyta, abbahagyattam vele.
Nemcsak mondatokat kap, a körülöttem élők tükrözik vissza nekem a benne megrekedt energiákat.
Érdekes állapot.
Kívülről mondatok, belül ugrásra készen hallom a válaszokat, én pedig figyelek és nem reagálok.
Figyelek és még mindig figyelek és még mindig, majd megszólal az, AKI VAGYOK.
Vicces.
Távolodik, levált belül ez a rész. Hihetetlen, hogy mennyire rángatott eddig.
A félelem tartotta életben.
Lehet, hogy a legmélyebb fájdalommal volt összekötődve.
Azért volt itt, mert rá kellett látnom a gyökerekre.
Most szorít egy kicsit. Nem kap levegőt, a testem jelzi, hogy itt van, megidéztem a félelmét.
Hogy nem szerethető, pedig igen.
Mindenki az.
"A szeretet hívott bennünket életre, szeretet vagyunk."
"Akkor most lélegezzünk erre egy kicsit."
Magamhoz ölelem és szeretem őt is, hiszen én hoztam létre önmagamból.
Helyettem élt idáig.
Mostantól visszatér és átadja magát annak, aki VAN.
Már nem tud rángatni.
Sokat köszönhetek neki, de "nem én voltam."
Már VAGYOK.
Hála, hála és béke.
Legfőképpen magammal.
"Végtelen szeretetemmel átölellek és soha, de soha nem hagylak el."
Mindent köszönök ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése