Utolsó aspektus - gyökérzóna

Az utolsó létrehozott földi lét, földi karakter, a jelenlegi testben felnőttként 25 évet élt emberke végső rúgkapálózása, végső fájdalmai, gyökér problémái kerültek a felszínre.

Azok, melyek valamikor a korai gyerekkorban kerültek elültetésre és a környezet hatására különböző, téves és/vagy idejétmúlt viselkedésformákat és zsigeri reakciókat hoztak létre.

(Minden viselkedés, ami a múltban hasznos volt, tudatosulás és elengedés híján később önálló életet élő bábrésszé, maszkká válik. Önmagát fenntartani igyekvő részként falakat húz ... bújócskázik és időnként rombol.)

Ezeket már többször megszemléltem, de eddig legtöbbször önsajnálatba, és "külső erők" megjelenésébe, gyógyulásba torkollt ez a szemlélődés. Sebgyógyításba és új identitásom erősítésébe. Tudatosodásuk előrehaladtával egyre inkább elfogadásba, de még mindig ez a szenvedő attitűd volt a győztes.

Most mindez kezd átfordulni egy akkori önmagam iránt érzett együttérzésbe, feltétel nélküli elfogadásba.

Már nem a rész az, ami visszahúz, hanem az őt ilyen formában létrehozó erők. Az erők, melyek anyám és nagyanyám és más női felmenőim életében vannak beragadva. Nincsenek megbocsátva és ezáltal eloldva és feloldva.
Úgy látszik, hogy ez a feladat most nekem jutott.

Minden családban egyszercsak jön valaki, aki rálát e folyamatokra és hajlandó ugyanakkor képes is e családi, nemzettségi fájdalmakat először önmagából, majd a hozzá vezető vérvonalon keresztül családjából is kioldani.
Önsajnálat nélkül.
A figyelem révén.

Együtt érezni akkori önmagammal, csak jelen lenni és ezáltal táplálni, táplálni. Megmutatni, hogy itt vagyok, hogy jelen vagyok és figyelek. Engedem, hogy összes energiánk áthassa őt és a helyzetet, amiben van, amiben gondolja lenni önmagát.

Együttérzés van, csak ez. Ez a legtöbb.
Az együttérzés a csatorna, a jelenlét a gyógyító erő.

És ahogyan így visszagondolok, tudom, hogy már akkor is éreztem ebből valamit, hogy tudtam, sokáig tudtam, hogy velem soha semmi rossz nem történhet, hogy szeretve vagyok. Ezt a békebeli, nyugodtan szemlélődő gyermeki állapotot mint vasfüggöny zárta le apám halála.

De ennek jelentőségét már megértettem.
Tudom, hogy így kellett lennie.
Ez hozta létre a hiányt és a környezetre adott - ma már - téves reakcióminták is nagyon sokáig előre vittek.
Mert ugyan sokszor választottam öntudatlanul is a kevesebbet, mégis és ennek ellenére a hiány legvégső nulla pontjához gravitáltam. És mit ad Isten! - ugye, hogy ugye? .... Pont erre volt szükségem.

Öntudatlanul vitt ide ez az egyveleg, amit akár jellemnek is hívhatunk, de ami ugyanúgy illúzió innentől fogva, mint bármi más.

A jellem a karakterhez tartozik, és a megírt színdarab része. Kilépve e színdarabból és írójává válva saját történetünknek e jellem bármivé és a karakter bárkivé változhat.

Mindezt folyamatosan átlátni, ugrálni a szerepek között, közben írni is és rendezni ... na ez az, amit tanulok/tanulunk most.

E test és képlékeny karakter földi jövőjét formálni úgy, hogy benne is vagyok ebben az időtlenségben és mégis itt is vagyok,
az író-rendező szemével nézni e darabot, úgy hogy közben ott lenn is játszok és éppen szereplő váltás van
megszemlélni a díszletet minden irányból és
a színpadra engedni azt, AKI ezzel a tudással így ebben a történetben teljesen és egészen nincs is benne ...
mert nem is lehet.

A láthatatlanban vagyunk
MI,
AKIK
ÍGY EGYÜTT
VAGYUNK
EGÉSZ.

Még mindig ez az élet ...

Van úgy, hogy mélyrepülés van.
Na nem olyan nagyon, csak nem süt a Nap.

Ahogy kívül, úgy belül.
Elfogy az erő, átmenetileg homályba vész egy-két dolog.

De pont ez kell ahhoz, hogy újra és elemi erővel előjöjjön az, amivel még dolgom van.
Ami visszahúz a múltba, a múltamba.
Ami átvett minta, ami a túléléshez kellett, de már nincs rá szükségem.



A napokban többször megkérdeztem magamtól, hogy "miért is választom még mindig a kevesebbet?'

Kemény kérdés.
Erős és nehéz érzések kísérik.
A válasz és a vele járó képek, érzések nem kellemesek.
Visszavezetnek nemcsak a gyerekkoromba, de anyám fogantatásom előtti életébe, nagyanyámmal való viszonyába, gondolataiba és érzéseibe.
Örökölt reakciók és válaszként létrejött minták.
Egymás ellen elkövetett bűnök, csupa jó szándék, mégis szenvedés.
Szenvedtetés ellenállás nélkül.
Cserébe mélybe nyomott érzések, düh és el nem fogadás érzése.
Egy szerelem megakadályozása, érzelmi zsarolás, kényszerítés, a  bimbózó nő "meggyilkolása" anyámban, erőszak, szégyen.


Mindez az anyai ágon hosszan és erőteljesen jelen van.

Mennyire jó lenne itt már az a múlt idő!
De úgy látszik ezt most nem úszom meg.

De mi közöm nekem ehhez egyáltalán!
Már megtettem, elfogadtam és elengedtem.
Mégis itt van, megint.

Az én életemben hogyan is jelentkezik mindez?
Hát igen.

A gyerekkor, az első minták.
Elfogadás és támogatás hiánya.
Kommunikáció és megértés hiánya.
Félelem, gyerekkori magány, depresszió.
Elhagyatottság érzése.

"Egyedül vagyok és nem számíthatok senkire."

Nekem kell ezt újraírnom, elengednem, kibékítenem magamban,
először magamban,
majd bennük, meghívva őket a közös SZER-re,
ahol elengedjük és megbocsátják egymásnak mindazt, amit valaha tettek, vagy nem tettek.

Kemény.
Még mindig nem tudtam kibékíteni őket, pedig már sokszor próbáltam.
Anyám és nagyanyám még mindig "haragban" vannak, valamely szinten még mindig itt az a pókháló, amibe ők beleragadtak.

Elengedés és elfogadás."Türelem, menni fog."

Hogy is mondta nekem egyszer valaki: "Ezt az életünket jól elbaltáztuk."
Akkor nem értettem, hogy miről beszéltél, ma már értem.

Ez egy folyamatos karbantartás igénylő élet, pont olyan, mint amikor bolygóközi utazásra indulsz, csak a járgányról néhány dolog lemaradt, ezért időnként muszáj az automatikáról kézi irányításra váltani .... de nem baj, odafigyeléssel minden pótolható ...

ÉN pedig rendületlenül figyelek!
Szerencsére.

UI: És most akkor lehet, hogy abba a jó kis űrbe megint ez csúszott be? Hogy az a .... !  :)

Kétségek nélkül tovább

Ha valaha voltak is kétségeim afelől, hogy vezetve vagyok, már nincsenek.

Visszafelé lapozgattam az időben és valaha volt szövegeket újraolvasva összekacsintok magammal.

Minden előre meg volt tervezve, létre lett hozva.


Érzékelem a mellettem lévő "párhuzamosakat".

Az ébredés módja mindig egyedi.
Én is egy egyedi módot választottam és ebben egy régi-új mintát rajzolok.
A legkisebb-ből indulva a végtelenbe jutottam.
Most visszahozva e végtelent felrajzolom a részleteket.
Részletezek.


Újra, vagy inkább most már jól látom, hogy Van mesterem.

Az alkímia útját választottam.
Eddig is ezen haladtunk, de csak most bomlott ki számomra annyira, hogy értem is.

Eddig ráhagyatkoztam magára a mintázatra, az érzékelést választottam, az érzékeimet.
Az emberi elmémből kilépve az érzékeim vezettek.
Tágabb köröket fedeztem fel kérdések nélkül.
A befogadás és az elengedés által.

Most elértem a pontot, ahonnan visszatekintve mosolyogva látom, ami történt és történik.
A teremtő mintát, önnönmagam mintáját az időben.
Rábízva "másokra" az ébresztésemet.

Köszönöm, hogy vagy.
Köszönöm, hogy vagytok.

VAGYUNK.

HÁLA, HÁLA ÉS BÉKE!

BOLDOG KARÁCSONYT!

BOLDOG NAPFORDULÓ ÜNNEPET!

2012. 12. 03. Kereszt-letétel

Eloldódtam.
Egy újabb szálat sikerült felgombolyítani és elengedni.

Most már ez is a helyén van ... hála ... hála!

A CSALÁD EGYÜTT VAN.

A mai fizikai túra régi energiákat hívott elő és szabadított fel.
Átengedtem magamon a fájdalmat, ami kikívánkozott a térből, a földből, a kereszteződött idővonalakból.
Már nem fáj, ha csinálom, átmegy rajtam és béke van.

Tudom, hogy kereszteket oldottam.
A sajátomat, mely össze van, volt fűzve ezzel a hellyel.

A mai nap a trianoni oldás folyománya volt, és most már nemcsak Rákóczi és Mátyás, most már Attila is JELEN VAN.

Béke és szeretet.

ÁRADUNK.

Árnyék-én - családi örökség

Jó kis feladatot kaptam, csak kapkodom a fejemet időnként.
Visszakaptam egy részemet, nevezhetjük az árnyékomnak is.
Női rész, itt hordozom magamban, de érzem, hogy nemcsak hozzám tartozik.

Mióta itt van, dolgozunk is egymással rendesen. Képes kibillenteni és olyankor csak hosszas kínlódás után veszem észre, hogy most megint  nem-én vagyok jelen, hanem ő.

Többféle sérülése is van. Érdekes módon tudósít ezekről.

Például az egyik hajnalon félálomban azt látom, hogy apai nagyanyám áll előttem és rettenetesen fél. Tördeli a kezeit és mintha várna valakit. Hirtelen megvilágosodik az egész történet. Tényleg csak egy villanás, nem több, de mindent értek. Hogy nagyapám terrorizálja, ő fél, de mi mást is tehetne, igyekszik megfelelni, a gyerekeit félti. Apám ifjúként anyám mellé áll, elmegy dolgozni, keresetéből él a család, mert nagyapám duhaj lévén, a sajátját a kocsmába viszi. Részegen sok minden történik a hálószobában is, erőszak és minden egyéb. Borzasztó érzés, érzem a félelmet és a tehetetlenséget.

Aztán érkezik az oldás, látom és érzem, hogy egymás elé állnak és kopogtatják a korona csakrájukat, a harmadik szemüket és a szívüket egymás után, először nagyanyám saját magának, majd nagyapámnak, aztán  keresztben egymásnak mormolva a szavakat: SAJNÁLOM, BOCSÁSS MEG, SZERETLEK. Saját testemen érzem, ahogy ürül a bánat, a neheztelés. Amikor "kész", megölelik egymást. Ekkor apám szemeit látom felvillanni, majd ő is beáll a körbe, ugyanez a szertartás egymással ..... majd tovább ...  én jövök. Érzem az oldódást, a fájdalom és félelem kioldódását, amit előre és hátra is elküldök az időben.

Még aznap újra végiggondolom az egészet. És persze párhuzamba állítom anyám családjával. Ott is találok nyomokat. Lesz még itt is tisztogatni való bőven.

Megtaláltam a férfiaktól való félelmeim családi gyökerét, ami nagyon mély és meglehetősen vastag.

Ugyanakkor tudom, hogy nem véletlenül születtem "bele" ebbe a családba, ugyanis ez a fajta félelem és neheztelés bennem is bennem volt születésem pillanatában .... de ez már egy másik történet, az árnyékom másik arca ... talán majd egyszer azt is elmesélem.