Azok, melyek valamikor a korai gyerekkorban kerültek elültetésre és a környezet hatására különböző, téves és/vagy idejétmúlt viselkedésformákat és zsigeri reakciókat hoztak létre.
(Minden viselkedés, ami a múltban hasznos volt, tudatosulás és elengedés híján később önálló életet élő bábrésszé, maszkká válik. Önmagát fenntartani igyekvő részként falakat húz ... bújócskázik és időnként rombol.)
Ezeket már többször megszemléltem, de eddig legtöbbször önsajnálatba, és "külső erők" megjelenésébe, gyógyulásba torkollt ez a szemlélődés. Sebgyógyításba és új identitásom erősítésébe. Tudatosodásuk előrehaladtával egyre inkább elfogadásba, de még mindig ez a szenvedő attitűd volt a győztes.
Most mindez kezd átfordulni egy akkori önmagam iránt érzett együttérzésbe, feltétel nélküli elfogadásba.
Már nem a rész az, ami visszahúz, hanem az őt ilyen formában létrehozó erők. Az erők, melyek anyám és nagyanyám és más női felmenőim életében vannak beragadva. Nincsenek megbocsátva és ezáltal eloldva és feloldva.
Úgy látszik, hogy ez a feladat most nekem jutott.
Minden családban egyszercsak jön valaki, aki rálát e folyamatokra és hajlandó ugyanakkor képes is e családi, nemzettségi fájdalmakat először önmagából, majd a hozzá vezető vérvonalon keresztül családjából is kioldani.
Önsajnálat nélkül.
A figyelem révén.
Együtt érezni akkori önmagammal, csak jelen lenni és ezáltal táplálni, táplálni. Megmutatni, hogy itt vagyok, hogy jelen vagyok és figyelek. Engedem, hogy összes energiánk áthassa őt és a helyzetet, amiben van, amiben gondolja lenni önmagát.
Együttérzés van, csak ez. Ez a legtöbb.
Az együttérzés a csatorna, a jelenlét a gyógyító erő.
És ahogyan így visszagondolok, tudom, hogy már akkor is éreztem ebből valamit, hogy tudtam, sokáig tudtam, hogy velem soha semmi rossz nem történhet, hogy szeretve vagyok. Ezt a békebeli, nyugodtan szemlélődő gyermeki állapotot mint vasfüggöny zárta le apám halála.
De ennek jelentőségét már megértettem.
Tudom, hogy így kellett lennie.
Ez hozta létre a hiányt és a környezetre adott - ma már - téves reakcióminták is nagyon sokáig előre vittek.
Mert ugyan sokszor választottam öntudatlanul is a kevesebbet, mégis és ennek ellenére a hiány legvégső nulla pontjához gravitáltam. És mit ad Isten! - ugye, hogy ugye? .... Pont erre volt szükségem.
Öntudatlanul vitt ide ez az egyveleg, amit akár jellemnek is hívhatunk, de ami ugyanúgy illúzió innentől fogva, mint bármi más.
A jellem a karakterhez tartozik, és a megírt színdarab része. Kilépve e színdarabból és írójává válva saját történetünknek e jellem bármivé és a karakter bárkivé változhat.
Mindezt folyamatosan átlátni, ugrálni a szerepek között, közben írni is és rendezni ... na ez az, amit tanulok/tanulunk most.
E test és képlékeny karakter földi jövőjét formálni úgy, hogy benne is vagyok ebben az időtlenségben és mégis itt is vagyok,
az író-rendező szemével nézni e darabot, úgy hogy közben ott lenn is játszok és éppen szereplő váltás van
megszemlélni a díszletet minden irányból és
a színpadra engedni azt, AKI ezzel a tudással így ebben a történetben teljesen és egészen nincs is benne ...
mert nem is lehet.
A láthatatlanban vagyunk
MI,
AKIK
ÍGY EGYÜTT
VAGYUNK
EGÉSZ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése