Még mindig ez az élet ...

Van úgy, hogy mélyrepülés van.
Na nem olyan nagyon, csak nem süt a Nap.

Ahogy kívül, úgy belül.
Elfogy az erő, átmenetileg homályba vész egy-két dolog.

De pont ez kell ahhoz, hogy újra és elemi erővel előjöjjön az, amivel még dolgom van.
Ami visszahúz a múltba, a múltamba.
Ami átvett minta, ami a túléléshez kellett, de már nincs rá szükségem.



A napokban többször megkérdeztem magamtól, hogy "miért is választom még mindig a kevesebbet?'

Kemény kérdés.
Erős és nehéz érzések kísérik.
A válasz és a vele járó képek, érzések nem kellemesek.
Visszavezetnek nemcsak a gyerekkoromba, de anyám fogantatásom előtti életébe, nagyanyámmal való viszonyába, gondolataiba és érzéseibe.
Örökölt reakciók és válaszként létrejött minták.
Egymás ellen elkövetett bűnök, csupa jó szándék, mégis szenvedés.
Szenvedtetés ellenállás nélkül.
Cserébe mélybe nyomott érzések, düh és el nem fogadás érzése.
Egy szerelem megakadályozása, érzelmi zsarolás, kényszerítés, a  bimbózó nő "meggyilkolása" anyámban, erőszak, szégyen.


Mindez az anyai ágon hosszan és erőteljesen jelen van.

Mennyire jó lenne itt már az a múlt idő!
De úgy látszik ezt most nem úszom meg.

De mi közöm nekem ehhez egyáltalán!
Már megtettem, elfogadtam és elengedtem.
Mégis itt van, megint.

Az én életemben hogyan is jelentkezik mindez?
Hát igen.

A gyerekkor, az első minták.
Elfogadás és támogatás hiánya.
Kommunikáció és megértés hiánya.
Félelem, gyerekkori magány, depresszió.
Elhagyatottság érzése.

"Egyedül vagyok és nem számíthatok senkire."

Nekem kell ezt újraírnom, elengednem, kibékítenem magamban,
először magamban,
majd bennük, meghívva őket a közös SZER-re,
ahol elengedjük és megbocsátják egymásnak mindazt, amit valaha tettek, vagy nem tettek.

Kemény.
Még mindig nem tudtam kibékíteni őket, pedig már sokszor próbáltam.
Anyám és nagyanyám még mindig "haragban" vannak, valamely szinten még mindig itt az a pókháló, amibe ők beleragadtak.

Elengedés és elfogadás."Türelem, menni fog."

Hogy is mondta nekem egyszer valaki: "Ezt az életünket jól elbaltáztuk."
Akkor nem értettem, hogy miről beszéltél, ma már értem.

Ez egy folyamatos karbantartás igénylő élet, pont olyan, mint amikor bolygóközi utazásra indulsz, csak a járgányról néhány dolog lemaradt, ezért időnként muszáj az automatikáról kézi irányításra váltani .... de nem baj, odafigyeléssel minden pótolható ...

ÉN pedig rendületlenül figyelek!
Szerencsére.

UI: És most akkor lehet, hogy abba a jó kis űrbe megint ez csúszott be? Hogy az a .... !  :)

Az első sokk

Az első, amire tisztán emlékszem, amikor visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul "történt velem" valami, az  egy őszi reggelen történt, egy villamoson. Akkor és ott teljesen ki lettem ragadva a testemből.

Csak álltam a villamoson, a bal felem teljesen lezsibbadt és a bal szememre egyik pillanatról a másikra nem láttam. Minden elsötétült. Éreztem, hogy csak egy nagyon kicsi hiányzik ahhoz, hogy most elájuljak. Jobb kezemmel görcsösen markoltam fogódzkodót, előttem kinyílt az ajtó és teljesen tudatában voltam annak, szinte lepergett előttem abban a századmásodpercben, hogy mi történhetne most.

Közben azt is éreztem, hogy most választhatok, átadom magam a folyamatoknak, itt leesek és nincs tovább ebben a testben, vagy megtartom a lélekjelenlétemet és minden rendben lesz.

Az utóbbit választottam.

Sokáig kísértett még ez az élmény. Nem értettem. Először persze az elmém nagyon megijedt, hogy valami baj van velem, hogy agyvérzést fogok kapni, vagy valami hasonló. De azért tisztán belül éreztem, hogy ez valami más volt. Ekkor már figyelgettem magam.

Így utólag visszanézve arra a pontra, teljesen nyilvánvaló most számomra, hogy ott és akkor, azon a ponton hoztam egy választást. Egy választást arról, hogy bármi lesz is, folytatom.

Ez a test hordozzon tovább és ide épüljenek be az ébredés nehézségei és ajándékai - bármilyen nehéz is lesz azt integrálni jelenlegi életembe.

Hát ez van, azóta integrálok ... pedig azért annyira nem is szerettem a matekot.

Az eredményekkel hamarosan jelentkezem.