Szellemi páros ének

1. Hová rejtőztél el Szerelmem?

S Miért hagytál itt sóhajommal?

Mint szarvas elfutottál,

De megsebezve engemet.

Kimentem hívtalak, - s már eltűntél.

2. Ó Pásztorok, kik ott valátok

Az Otero cserényei körül,

Ha tán látnátok őt,

Kit lelkem mindennél jobban szeret.

Mondjátok neki: vágytól kíntól meghalok.

3. Szerelmesem keresve

Bejárom a hegységet partokat,

Kezem nem tép virágot 

Nem félek a vadaktól,

Utam nem állják erősek és határok.

4. Bozótok s ligetek,

Miket szerelmesemnek keze plántált.

Zöldellő rét füve.

Melyet virágok szép zománca tarkít,

Mondjátok átalment-e rajtatok?

5. Ezernyi áldást hintve széjjel,

Ment át sietve itt e berkeken,

S útjában hogy rájuk veté szemét,

Csupán alakja által

Szépség mezébe öltöztette őket.

6. Ki tud jaj, engem meggyógyítani?

Ó add át nékem végre teljesen magad!

S hozzám ne küldj a mai naptól fogva hírnököt.

Ki úgy se tudna szólni arról, mit szeretnék.

7. Mindaz ki erre járt kelt,

Ezernyi kedves dolgot mond rólad.

Szavuk, mi mélyen sebzi szívemet.

S halálos kínt okoz az,

A nem tudom, mi az, amit dadognak.

8. De hát miképp tudsz megmaradni,

Ó élet, hogyha ott nem élsz, hol élsz.

S ha már halálosak

Azon nyilak, mik akkor érnek,

Midőn Szerelmedről gondolkozol.

9. És hogyha megsebezted

E szívet miért nem lettél orvosa?

És hogyha elraboltad

Miért hagytad mégis így el?

S rablott zsákmányod nem viszed magaddal?

10. Ó csillapítsd gyötrelmeim,

Hisz nem képes rá senki más;

És engedd, hogy megláthasson szemem,

Hisz fénye csak te vagy,

S csupán számodra tartogattam.

11. Jelenléted nyilatkoztasd ki nékem,

Látásod s szépséged legyen halálom.

Gondold meg, hogy a szív sebére,

Melyet szerelmed ejtett nincsen ír,

Csak kedves arcod s társaságod.

12. Ó Kristálytiszta forrás,

Ha szép ezüstszín arcodon

Váratlan visszatükröződnék

A szempár, mely után emészt a vágy,

S amelynek vázlatképét itt bent hordozom.

13. Fordítsd el tőlem, kedvesem,

Mert felrepülök.

Térj meg én galambom!

A sebzett szarvas íme

A dombtetőn megjelen

És felfrissül röptöd fuvalmán.

14. Szerelmesem a hegység,

Völgyek magányos berkei,

Távol szigetvilágok,

A zúgva hömpölygő folyók,

A szerelmes szellők suttogása.

15. Az éj csendes nyugalma

Derengő virradat felé,

A hallgató zene,

A szózatos magány,

Üdítő és s szívünk lángra gyújtó estebéd.

16. A rókákat fogjátok meg nekünk,

Minthogy virágzik már a szőlőnk.

A rózsákból eközben

Fenyőtobozt kötünk;

S a kis hegyen ne járjon senki akkor.

17. Megállj észak halált hozó szele!

Jöjj déli szél, mely fölgyújtod szerelmünk

Fújj végig kertemen,

Hadd szálljon szerte illata,

S virágok közt eszik a kedvesem.

18. Ó nimfák, Judeának leányai!

Míg a virágok s rózsatők között,

Az ámbra illat árad,

A külvárosban tartózkodjatok

S ne illessétek küszöbünket.

19. Lelkem drágája, ó rejtsd el magad,

S tekinteted vesd a hegyekre

És róla mit se szólj,

Hanem nézd annak társait,

Ki távoli szigetekre költözik.

20. Ti könnyű szárnyú madarak,

Oroszlánok, szökellő őzek, szarvasok,

Ti hegy-völgy s hosszú partvidékek

Vizek szellők s tikkasztó nap heve

S az éjszakák virrasztó rémei

21. Lantok kedves szavára

S szirének kedves bűvös énekére kérlek,

Szüntessétek haragotok

S ne érintsétek a falat,

Hogy nyugton alhassék arám.

22. S belépett az ara

A kedves kertbe, mely után epedt,

És boldogan pihen meg,

Ott nyugtatván nyakát

Szerelmesének édes karjain.

23. Az almafának árnyán

Jegyezted el nekem magad,

Ott nyújtottam neked kezet

S ott gyógyítottalak meg,

Ahol anyádat a gyalázat érte.

24. Ágyunk virág borítja,

Oroszlánbarlangok veszik körül,

Bíborszín ékesíti,

Békéből van faragva,

S ezer pajzs van körötte színaranyból.

25. Lábadnak nyomdokán

Ifjú leányok futva járják útjukat

S szikra érintéseire,

A fűszeres bornak tűzében,

Amiktől égi balzsam áradoz.

26. Kedvesemből belső pincéjében

Ittam s midőn kiléptem onnan,

A messze terjedő mezőn

Már semmiről sem tudtam,

S a nyáj, melyet követtem, elveszett.

27. A keblét ott nyújtotta nékem,

Édes tudásra ott tanított,

S én átadtam neki teljesen,

S arájául szint ott igérkezém el.

28. Lelkem s egész valóm

Szolgálatára szentelé magát.

A nyájat már nem őrzöm

S tisztem sincs semmi más,

Egyetlen dolgom őt szeretni.

29. Ha többé már pázsitos réten

A mai naptól nem láttok s találtok,

Mondjátok: elveszett;

Minthogy szerelmemben bolyongva

Elvesztettem magam, s ez lőn szerencsém.

30. Virágokból és zöld smaragdkövekből

Miket friss hajnalon szedénk,

Fonjuk meg a füzéreket,

Melyek szerelmedtől kinyílnak,

S egy hajszálammal összefűzzük.

31. Egyetlen szál hajam

Melyet nyakam körül lebegni láttál

S ott szemléltél nyakamon,

Az ejtett foglyomul

És meg is sebzett egyik szemem.

32. Mikor tekinteted rajtam pihent,

Szépsége bélyegét szemed reám nyomá,

S azért szerettél úgy meg engem

S azért is lett méltó szemem

Imádni azt, mit benned láthatott.

33. Ó csak ne vess meg!

Mert bárha feketének is találtál,

Most már bátran reám tekinthetsz,

Azóta, hogy szemed reám vetéd;

Mert bájt s szépséget hoztál létre bennem.

34. A kis fehér galamb

A gallyal a bárkába visszatért,

S a gerlice párját,

Melyért már úgy epedt

A zöld partoknál, megtalálta.

35. Magányban élt,

És a magányban rakta fészkét;

És a magányban senki más

Őt nem vezérli, mint csupán a Kedves,

Akin szint’ ott ütött a szeretet sebet.

36. Örüljünk kedvesem

S menjünk, hogy láthassuk szépségedet,

A hegyre és dombra,

Hol tiszta víz fakad,

Menjünk csak a sűrűbe beljebb.

37. S legott a sziklán magasan

Fekvő barlangokhoz jutunk

Melyek jól el vannak takarva,

S belépvén majd oda

Megízleljük a gránátalma mustját.

38. És ott föltárod majd előttem,

Mit lelkem úgy kívánt,

És meg fogod legottan adni,

Azt, ó életem,

Miben egy más napon már részesítettél.

39. A szellő suttogását,

Az édes fülemilék dalát,

A berket ékességeivel,

Derűs. szép éjszakán,

A lánggal mely emészt, de nem fáj.

40. Nem nézte senki sem,

Aminadab se volt már látható,

A környezet pedig elpihent.

A lovasság,

Leszállt, hogy nézze a vizeknek árját.

Keresztes Szent János

Amikor a sötétség őrjöng

Amikor előző bejegyzésemet felraktam, ami egyébként már készült egy ideje és gondolkoztam is rajta, hogy megosszam-e ... még nem tudtam, hogy másnap mi fog történni Európában.

Nem is ez a fontos, hogy én mit, vagy hogyan tettem.

A lényeg, hogy van egy tendencia, ami elől nem tudunk elmenekülni.

Nem lehet nem benne lenni, mert ami most történik egyenes következménye annak, ami nem történt meg.

Hogy az európai ember nem vitte végbe azt, amiért kultúrája kifejlődött, amit örökségként kapott és amivel elindult annak idején.

Emberségét nem terjesztette ki, magát nem emelte fel krisztusi lényébe és nem lépte át azokat a határait, amit 2000 évvel ezelőtt ez a csodálatos lény megmutatott neki.

Még mindig az anyagiasság, az "én házam az én váram" és az erőszak bűvöletében él, azt hiszi, hogy a fizikai falak majd megóvják a barbárságtól, majd a katonai erő és a besúgó hálózat őt, mint Noé bárkáját megmenti a sötétség okozta borzalmaktól.

A sötétséget nem lehet legyőzni.

Csak távol tartani.

Azáltal, hogy meggyújtasz egy gyertyát, magadban.

Itt belül, a szívedben.

Ha ez bekövetkezett volna még időben és nemcsak egy-egy megvilágosodott, megtért ember szívében, hanem tömegesen, melynek következtében csak olyan vezetőink lennének, akiknek szívében is ott ég a láng, az emberség krisztusi lángja, akkor már nem lennének háborúk, nem lenne éhezés, erőszak, kizsákmányolás és mai értelemben vett politika.

Akkor az életet szolgáló, igazságosan felépülő, testvériségen alapuló társadalomban élnénk, és nem lenne szükség sem erőszakra, sem terrorra, sem forradalomra.

Tudom, utópista vagyok. 

De nem adom fel. 

Kell legyen egy ilyen bolygó valahol, vagy lesz még idő, amikor a Föld bolygót is idáig juttatja valamely faj, ebbe a régióba és akkor valóban jó lesz itt élni.

Most nem tudom, hogy mi fog történni, de azt kívánom, hogy az a láng, mely elűzi a sötétséget és a félelmet, minél több emberi szívben gyúljon fel és égjen örökké, mutatva, hogy vannak itt olyan igazak, akikért még érdemes megtartani a békét.