Adva van egy történet, sokszor éltem újra át. Ahányszor a mennyekbe emelkedtem, annyiszor húzott vissza.
Köztem és közte(d) feszül, egy élet, ami fájdalmas véget ért és ami létrehozott egy sebzett lélekrészt, egy mintát. A lélekrész bennem van, de ott van a másikban, a szeretett másikban is. Ezért teszem le, mert el szeretném engedni nemcsak a fájdalmat, de mindazt a kötést is, amit ezzel a részemmel azóta létrehoztam, ami gátol mindkettőnket, ami visszahúz és újra és újra belenyom az elveszettség és hiábavalóság érzéseibe.
Már megbocsátottam, már elengedtem, már átírtam ... megváltoztattam a történetet, a végét, a párbeszédeket, mindent megpróbáltam, megpróbáltunk, mégis visszatér ez a minta ... talán azért mert nemcsak bennem ég ez a fájdalom, hanem valaki másban is ... aki talán nem is emlékszik, csak érez valamit, keres valakit. Emlékszik a veszteségre, a fájdalomra és ott van benne az az égető hiány, amit nem lehet ép ésszel felfogni és elviselni sem. Éget.
Régebben azt gondoltam, hogy nem írom le, nincs benne tanulság, csak a fájdalom és szomorúság van. Olyan mint egy szentimentális mese, egy rossz filmforgatókönyv. De beláttam, azzal ha leírom, kívülre helyezem, elengedem végre. Akkor is ha fájdalmas ... nekem ez működik.
"A lány a vizet bámulta, a tenger morajlását hallgatta. Nézte a holdat, ahogyan ezüst hidat rajzol a víz tükrén és tudta, hogy hamarosan vége lesz. Nem akar már semmit, nem érez semmit. Teljesen kiürült. Nincs benne már semmi és senki, már őt sem akarja. Csak a halált.
Azon a napon, amikor a fájdalom kezdődött, reggel vidáman ébredt. Ma kihajóznak, vele és ketten, elmennek innen, ebből a kicsinyes és visszahúzó városból és csak ketten lesznek, végre tanuk és titkolózás nélkül szabadon szerethetik egymást. A ládák már készen, az utazás izgalma belengi a házat. A szolgák tüsténkednek, szorgoskodnak, jövés-menés, nevetés. Nem fog hiányozni semmi, hiszen együtt lesznek.
A csomagok, az élelem már fenn vannak a hajón, a kapitány és az őrök is itt vannak, de hol van ő? Vajon mikor ér ide? A lány tudja, hogy sok a dolga, hogy apjával még szót kell váltania, hogy megbeszélése van az udvarban ... mindjárt itt lesz ... már jön is.
És valóban, a távolbanl lovasok csoportja bontakozik ki a porfelhőből, élükön a valaha látott legszeretetre-méltóbb férfival. Már jön, itt van, mindjárt indulnak! A parton és a hajón is izgatott jövés-menés, még egy-két ládát felraknak, majd a katonák feszes léptekkel elfoglalják a hajót. Ő lent áll és integet. Miért nem jön már? Bárcsak már itt lenne és átölelne!
Az igazság ereje hirtelen óriási ütést mér a lányra. A szívében érzi, amit még csak sejt, de egyre inkább nyilvánvaló. Nem együtt utaznak! Az egész csak egy színjáték volt! Ő ott áll a parton és mutatja, hogy indulhatnak. Nem, neee!!!
Már késő, a hajó elindult, egyedül, nélküle. Ez a pillanat olyan fájó, hogy nem lehet szavakba önteni. A világ összedőlt, forog vele, nem érti, ez csak valami tévedés, rossz álom lehet. Gondolatai mint rizsszemek kopognak koponyájában, a szél hatalmas erővel belekapaszkodik a vitorlákba és a hajó egyre gyorsabban siklik a vízen.
Pontosan egy éve történt, azóta sem hír, sem látogató, semmi. Elfelejtett, nem akar, gyáva volt megmondani, hogy nem őt választja, hanem az udvart, az uralkodást és a hatalmat. Ezt megérti, hiszen mit is tudott volna neki nyújtani ő ehelyett. De a hazugság, az árulás, az fáj.
A gyönyörrel teli órák, a közös tervek, a nevetése, az illata mind-mind szertefoszlott és nem hagyott maga után mást, csak ürességet. És ebbe az ürességbe egy ideje a halálvágy költözött. És ma éjjel megteszi, vége. Innen nincs tovább, minek a test, ha már csak a gyötrelem lakozik benne. Szép lesz, itt fog ülni és nézi a habokat, a tenger végtelenségét, az otthont ott a távolban és őt, akivel élni rendelte az ég. .... Lassan, fokozatosan múlik el belőle az élet ... nem szenved, elalszik szépen ... az utolsó, amit érez, a tenger illata és a holdfény íze ...."
És ezt a képet most újra átélve és belehelyezkedve lassan belehelyezem egy rózsaszín gömbbe, majd kilépek belőle. A gömb egyre halványul, egyre kisebb és kisebb lesz, már elfér a tenyeremben és igazgyöngyként csillog. Nincs már rám hatással, csak a tapasztalat bölcsessége és az elfogadás szépsége hatja át. Ez volt a múlt és ez egyben a gyógyszer is. Elengedem és minden kötést, kötődést, mely ezzel a történettel kapcsolatos most feloldok és kioldok magamból. Visszaadom a részedet és visszaveszem a sajátomat. Nem kísért már árnyként ez a fájdalom, mert elmúlt, vége van.
Nem tartozunk egymásnak, szeretetben elfogadlak és szeretlek, köszönöm a játékot. És most küldök neked egy szeretetteli érintést, hogy a hiányt, amit előidéztem benned, feltölthesd önmagad és világod szeretetével.
SAJNÁLOM, BOCSÁSS MEG, SZERETLEK.
LÉGY ÁLDOTT ÉS TELJES!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése