Nap-mint-nap.
Nem könnyű, az álom és nem-álom határán azért még mindig jobb lenni.
Érezni önmagam kiterjedt részeit, engedni az energiák áramlását.
Ami napközben is ugyanúgy itt van, csak a tevékenység, a gondolkodás, a feladatok nem mindig engedik érezni.
Annyira vicces, hogy a test, amit azért hoztam létre, hogy benne biztonsággal és egy újabb dimenzió mentén szabadabban érzékelni tudjak, szeretné magát tőlem függetleníteni és átvenni az irányítást. Az elme pedig benne azt képzeli, hogy ő mindent jobban tud.
Vicces.
Folyamatos egyensúlyozás.
Egy erős és kitartó, önmagában tökéletes lovon ülni és megtanulni finoman irányítani. Szeretettel, elismerve az erényeit, de azért a gyeplőt kézben tartani, előre tekinteni és nem feledni az utat, amin elindultunk.
Így, együtt.
Az a félelem is elmúlt, hogy mi lesz, ha újra az elmében tartózkodom naponta hosszabb ideig.
Minden nap bizonyítást nyer, hogy amit egyszer megláttál, megéreztél, amiben VAGY, azt nem lehet többé elveszíteni.
Rakódhat rád sok minden, de ezeket már nem kell magadon hordoznod, lerázod mint puli a vizet.
Csak meg kell tenni ezt a mozdulatot is, tudatosan.
Tudatosan és rendszeresen.
És most, hogy néha azért elkapnak érzelmek, esetleg düh érzése is, tudni, hogy ezt is én csinálom és hogy igenis mindez uralható.
Hogy minden, ami történik értem van és én csinálom.
Már felültem a lóra, és tanulok lovagolni.
Még néha elporoszkálunk, mert a ló füvet érzékel a távolban, vagy forrásvizet keres.
De már nem sokszor és nem sokáig.
Hamarosan csatlakozom a többi lovashoz.
Együtt lovagolni mégiscsak kellemesebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése