Aktuális szösszenet

Néha feszül itt bennem az ellentmondás, ami biztosan nem az, csak más-más nézőpont egy másik szakaszáról az útnak.

Vajon melyik van előbb? Vagy később?

Vagy egyszerre van itt mindkettő, hiszen megengedtem magamnak, hogy párhuzamosan legyek többféleképpen, több néven és több időben egyszerre (akár).

Az egyik nézőpont azt mondja, hogy ne menj, ne tiltakozz, ne tégy semmit. Légy teljes, s e teljesség majd táguló körökben megnyilvánul először közel, majd távol is. Nem számít hol vagy, lehetsz a sivatagban, a barlangban, vagy a tömegben is, mindegy. Támaszkodj a belső erődre, mely felülről táplálkozik és akkor nem kell tenned semmit. Légy az ürességben, csak figyelj.

A másik hang azt mondja, cselekedj. Eleget ültél már a barlangodban, a hegy tetején és szemlélted a világot. De ez a világ nem változik, csak újabb és újabb formákat erőltet magára. A lényeget, új magokat, új potenciálokat kell szétszórnod s meghonosítanod, ha nem akarod, hogy évezred múlva is ugyanezt találd itt lenn, ha még egyáltalán látni akarod, hogy hova fejlődik e teremtésdarab a jövőben.

Nincs jövő, mondja  harmadik. Minden egyszerre van jelen, s te váltogatod, hogy mikor és hol vagy. Hogy mit gondolsz, hogy ki, melyik inkarnáció, vagy általad teremtett létmód szemlél, érez, vagy cselekszik. Minden itt van egyszerre, a kérdés, hogy melyiket éled, az embert, a kíváncsit, a mindenáron cselekvőt, vagy az EMBERT, a jelenlétben töltődőt, a végtelent a végességből szemlélőt és a pillanatban cselekvő részedet, vagy szemedet a legnagyobbra emelve nem élsz senkit, mert átadod magad a TEREMTÉSNEK, hogy az legyél, aki valójában vagy.  .... (....)

Azt hiszem, hogy le kell jönnöm a hegyről, bár nagyon ismerős és kellemes ott tartózkodni, de a valódi ÉLET nélkülözi a nélkülözést, a hiányt és a hiány bőségét is. Mindent magamba olvasztani, a bármit átengedni, az akármivel együtt lenni és mégis, ennek ellenére, vagy éppen ezért és így ÉLNI ÖNMAGAMAT.

Mindent megengedni.

EZ VAN S BENNE ÉN VAGYOK. 

Csak magamnak ;) ... AZ ÚT ÉN VAGYOK

Csodás az út, amin keresztülmentem, amin végig bújócskáztam magammal.
És mennyi mester hányféle módon csalogatott tovább és tovább.
Istenem, mókás!
Köszönöm!

És most, hogy beismerődött, visszaverődött, beigazolódott és visszatükröződött az, ami történt/történik, új irányba fordulunk ismét, egy negyed fordulat balra ... lassan körbeérünk.


A Szerelem Szentélye, mely "épül" kicsit már a múlt, vagy inkább a FOLYAMATOS JELEN.
Mert bennem van és nem választható le rólam.
Ideig-óráig talán, de végleg, soha többé!

EGYBEN VAGYUNK, MEGÉRKEZETT AZ, AKIRE VÁRTAM ...
ÉN VAGYOK.

Eddig is itt volt, itt volt!!!
Istenem, mennyire mókás, mókás!
Na ez az a hahota, amit eddig nem értettem!

ChE

Mindennapi egyensúlyozás

Felkelni és felébredni.
Nap-mint-nap.

Nem könnyű, az álom és nem-álom határán azért még mindig jobb lenni.
Érezni önmagam kiterjedt részeit, engedni az energiák áramlását.

Ami napközben is ugyanúgy itt van, csak a tevékenység, a gondolkodás, a feladatok nem mindig engedik érezni.

Annyira vicces, hogy a test, amit azért hoztam létre, hogy benne biztonsággal és egy újabb dimenzió mentén szabadabban érzékelni tudjak, szeretné magát tőlem függetleníteni és átvenni az irányítást. Az elme pedig benne azt képzeli, hogy ő mindent jobban tud.

Vicces.
Folyamatos egyensúlyozás.

Egy erős és kitartó, önmagában tökéletes lovon ülni és megtanulni finoman irányítani. Szeretettel, elismerve az erényeit, de azért a gyeplőt kézben tartani, előre tekinteni és nem feledni az utat, amin elindultunk. 
Így, együtt.

Az a félelem is elmúlt, hogy mi lesz, ha újra az elmében tartózkodom naponta hosszabb ideig.

Minden nap bizonyítást nyer, hogy amit egyszer megláttál, megéreztél, amiben VAGY, azt nem lehet többé elveszíteni.

Rakódhat rád sok minden, de ezeket már nem kell magadon hordoznod, lerázod mint puli a vizet.
Csak meg kell tenni ezt a mozdulatot is, tudatosan.
Tudatosan és rendszeresen.

És most, hogy néha azért elkapnak érzelmek, esetleg düh érzése is, tudni, hogy ezt is én csinálom és hogy igenis mindez uralható.


Hogy minden, ami történik értem van és én csinálom.

Már felültem a lóra, és tanulok lovagolni.
Még néha elporoszkálunk, mert a ló füvet érzékel a távolban, vagy forrásvizet keres.
De már nem sokszor és nem sokáig.

Hamarosan csatlakozom a többi lovashoz.
Együtt lovagolni mégiscsak kellemesebb.

Szellemi krimi

Leírom, azért is. Csak hogy tanulj(ak) belőle, mert visszavezet oda, ahol egyszer már voltam ...

Megint a szabadság szelete, egy kis megértés, nem több. Az én nézőpontomból, tehát neked tulajdonképpen nem valós. Csak egy mese, vagy álom. Történet.

Kezdjük azzal, hogy mostanában, mielőtt az elméről elkezdtem volna írni, bekapcsolódott ide valaki, megjelent álomszerű állapotokban és jó érzés volt. Egészen jó. De nem közelítette meg az egység érzését.
Később volt egy pillanat, valamikor szeptemberben, amikor kiragadtak megint innen a fizikaiságból és óriási erővel kaptam valamit.

Nem kértem. Ez fontos. De elfogadtam. Ez is. Alapvetően szelíd és gyanútlan vagyok. Más azt is mondhatná, hogy naív, a hülyeségig.

Szóval jött ez a valaki, akit én magas, szikár, égő tekintetű hosszú szakállú és fehér ruhába öltözött valakinek láttam, kezében bottal és azt mondta nekem: "Most megkapod azt a kristálykoponyát, amit Te magadnak készítettél, hogy egyszer majd mindenre emlékezz, amikor annak eljön az ideje." Majd a koronacsakrámba helyezte. Én meg hagytam. Ez fontos. És el voltam telve azzal a gondolattal, hogy íme, törődnek velem és nekem milyen jó is.

Teltek a napok, jöttek az információk, amiket az elméről szóló sorozatban le is írtam, de közben fizikailag egyre rosszabbul éreztem magam. Nem volt gyanús, mert azt gondoltam, hogy talán a változástól, ami szintén szeptemberben állt be az életemben, történik mindez. Halvány félelem is kerülgetett, hogy nem tudom megtartani azt, amit idáig "elértem", hogy az elme szétdúlja megint, mint már valószínűleg annyiszor.

És aztán tegnapelőtt hajnalban már ott tartottam, hogy megint mindenkit elküldtem melegebb éghajlatra és azt mondtam még annak is, aki pedig a legjobban szeret, hogy menjen el, mert nem akarom ezt a kettősséget, beleőrülök.

Tudnotok kell, hogy ez az állapot egy kapcsológomb, ebbe vagyok, most már mondhatom talán, hogy voltam beleragadva jó ideig. Ide estem vissza rengetegszer a megélt mennyország után, ez volt számomra a saját kis poklom. Meg is mutatták nekem, láttam, hogy mikor és miért és hogyan jött létre egy olyan eseménynél a szellemi történet(em)ben, mely már nagyon régen volt, de amit én még ebben az életemben is sebként hordoztam magamban.

Szóval megnyomtam ezt a gombot, amivel eljutott a vészjelzés oda is, ahonnan már régen kellett beavatkozni. De ismét itt volt Ő, akinek egyszerűen nem lehet nemet mondani. Átölelt és éreztem, hogy ez sem ugyanaz, itt fáj, ott fáj. Rossz érzés volt, ugyanakkor tudtam, hogy ez most valami más. Nem én csinálom, hanem valami itt van közöttünk.

És igen,  érzékelte, hogy valami ott van, a koronacsakrámban. Kivette és megnézte: "ez meg micsoda"? Ilyen esetekben a párbeszéd csak villanás, mindent azonnal tudsz és tudni lehet ... nem kell magyarázni semmit. Majd továbbadta, talán jól érzékeltem, hogy kinek, de ez már nem is fontos. Némi számonkérő párbeszéd is átszűrődött később a túloldalról, de ettől függetlenül én teljesen megkönnyebbültem. Újra, átütő erővel áramlott az energia, ugyanis az a valami egyszerűen lezárta ezt a felső csatornát.

És hogy miért meséltem most el ezt a krimibe illő történetet, ami vagy igaz, vagy nem?

Mert van némi tanulsága és ezt nekem magamnak kell levonni.

Egyrészt itt van bennem az erő, a teremtő képesség, ami egyelőre vagy inkább talán látszólag gazdátlanul hever. Nem született még meg sem emberi akarat, sem felsőbb szándék szerint bennem, hogy mi legyen vele. Merre indítsam el. Eddig éppen ezeket az akarati tényezőket bontogattam le, hiszen az akarat - erről majd még írok, mert ezt is most értettem meg - nem elég, sőt több mint ami kell.

Akik velem vannak odaátról és saját részeim is rendkívül türelmesek. Soha nem kapok direkt utasítást, persze nem is fogadnám el, és ez az érem két oldalaként így is van rendben. De nem is akarják az energiáimat elvenni, vagy valahová terelni, inkább én kapok "töltést", ha lemerülök. Tehát egy nagyon meghitt és nagyon megengedő, VALÓDI ELFOGADÓ kapcsolatban vagyunk. IGAZ CSALÁDOT ALKOTUNK, szeretetteli, megengedő közegben.

Viszont vannak itt a térben olyan erők, akik toboroznak. Ez mindig is így volt, mindig így lesz. Akik mágikus akarati erőik révén képesek használni mások energiáit és nem érdekli őket, hogy céljaikhoz az erőt, az energiát honnan csatornázzák össze. A lényeg, hogy haladjon a szekér. Na, egy ilyen erőtérbe futottam én bele. És meg is kaptam, amit érdemeltem. Mert nem figyeltem. Mert ha figyelek, tudtam és éreztem is volna, hogy nem kértem, tehát nem is fogadok el semmit.

A másik gondolatom még ezzel kapcsolatban az, hogy ez nem véletlen. Azon a másik idővonalon, amiről leléptem, talán ez várt volna, talán így ébredtem volna fel, csakhogy időközben ami abban az állítólagos kristályban van, már nem fontos. Már túlhaladta az életem, túlhaladta az ÉLET. Már ki lett oldva belőle mindaz, amire szükségem volt, a homályosabb részekre pedig már nincs szükségem.

Hát ez volt, én így láttam. Azóta sokkal jobban vagyok, újra érzem magam, minden részemet, és bár még van itt egy-két felesleges dolog, amit ki fogok oldani magamból, de visszatértem. ÖNMAGAM VAGYOK és MARADOK. Senki katonája nem leszek többé ... a szabadságot és az ÉLETET választom. Ennyi.

És ami még nagyon fontos, és ami nekem magától értetődő, de nem mindenkinek az, tehát leírom.

Ennek a történetnek én vagyok az elindítója és a szereplője is egyben. Én hoztam létre azokkal a bennem lévő, lehet még előttem is ismeretlen tényezőkkel, melyek ilyen formán tudták megmutatni magukat. Tehát e történet minden szereplőjének rendkívül hálás vagyok, hogy mindezt megmutatta nekem és hogy tanulhattam magamról, az emberről valami újat. Még bontogatni fogom, de inkább érzések szintjén, az tovább és biztosabban vezet vissza önmagamhoz.

FK

Visszatérés lépésekben

A visszatérés lépésekben történik.

1.
Ki lettem ragadva a testemből, majd megtanultam visszatérni.
Volt egy idő, amikor szinte egész nap, amikor csak megtehettem, a "testemen kívül" tartózkodtam. Nem érdekelt, hogy mi történik a fizikaiban és nem is volt rám hatással. Csak és kizárólag a másik oldalra helyeztem a súlypontomat, oda támaszkodtam. Így tudtam "megvetni" ott a lábam, így tudtam a nagyobb testemben lévő érzékeimet felébreszteni, fejleszteni és csiszolgatni. Közben töltődtem. Töltődtem szeretettel, elfogadással, gyermeki rácsodálkozással, feltétel nélküli bizalommal és szerelemmel.

2.
Ki lettem ragadva az elmémből is és ezért, ennek folyományaként tudtam rácsatlakozni a körülöttem a térben rezgő tiszta és pozitív gondolatokra. Ez a csatlakozás először a másik oldal akaratából történt meg. Vezettetést és segítséget kaptam. Kinyíltak érzékszerveim és ezeket odaátról folyamatosan tisztították, csiszolták és átrezgették. Később már a testemet is. Folyamatos segítséget kaptam ahhoz, hogy vissza tudjak térni a középpontomba. Technikákat tanítottak nekem, képileg is megjelenített formában mozgattuk együtt az energiákat, végig a kundalínin, különböző mintázatokban.

3.
Szerelembe estem. Végtelenül és megmásíthatatlanul. Persze "először" csak úgy "sikerült" és még utána is többször sokáig, hogy volt egy jelmez, egy forma, akibe szerelmes lettem és akit a szerelmemnek tartottam. Ez tartott egészben. Mert ha ez a szerelem nincs, ha nem érzem, hogy viszonozva van, akkor szétestem volna. Nem lehetett volna az elmémet a 3d-ben megtartani, ezt most világosan látom. A szerelem tartott észnél. Vicces, igaz? A végtelen és mindent átölelő szerelem, ami nem földi, hanem égi, de nekem akkor még kellett valaki itt lenn, akit kívülről ebbe a szerepbe helyezve, ezt a szerelmet átélhettem.

És ő felvállalta ezt és ezt köszönöm neki. Nem tudom, hogy neki ebből az egészből mi ment át, de azt tudom, hogy soha egyetlen pillanatra sem élt vissza ezzel, mindig minden pillanatban tudta, hogy mit és hogyan tegyen, vagy mondjon. Szeretetből cselekedett és Szeretetből segített. Nem tudom eléggé megköszönni.

Maga a szerelem azóta átalakult és SZERELEMMÉ változott. Ez is alkímia. A MINDEN IRÁNTI SZERELEM lépett a helyébe, amiben ott van ő is és még sok más formája a másik felemnek, de megértettem, hogy elsősorban magamat és ezzel saját világomat kell először átszeretnem ahhoz, hogy ehhez a MINDENHEZ felérhessek, felemelkedhessek. Segítő, invitáló kezek várnak minden egyes alkalommal az ajtóban, és néha azt érzem, valóban már csak rajtam múlik, hogy mikor kérek bebocsáttatást, vagy mikor pihenek meg egy kicsit ISTEN TENYERÉN, hogy itt lenn utána tovább tudjam folytatni az utat, amit vállaltam.

Itt is van egyfajta visszatérés. Mert ezt a mindent átható szerelmet eddig osztogattam, áramoltattam és tovarezegtem. Engedtem, hogy letöltsék, hogy átvegyék, nem óvtam és nem tartottam meg magamnak. Most, hogy a másik felem érezhetően és teljesen egyértelműen bennem van, ez az energia is belül, bennem fonódik össze. Most már nem kívülről táplálják folyamatosan, hanem belülről, belső energiaköröket leírva egyre csak erősödik és növekszik. Ez van most. Nem védem, de nem is keresi a kapcsolatot kifelé, ahogy én is abbahagytam a keresést.
Azóta az érintést sem annyira vágyom, nincs rá szükségem és ez némi feszültséget kelt a környezetemben. Nem tudom, hogy ez hova fejlődik, de ez van. Elfogadom és figyelek. Ez is jelzi, hogy új szakasz van.

4.
Ahogy az előzőekben leírtam, most visszatérek az elmémbe is. Ahogy visszatértem a testembe a kiragadtatás után, és ami először fájdalmas hiányként jelentkezett, volt egy viszonylag hosszú tanulási szakasz. Ekkor tanultam meg, hogy attól, hogy valami nincs itt minden pillanatban, még nincs vége ... csak én teszem át a hangsúlyt, amikor kilépek és hogy a végtelen mindig itt van, csak rajtam múlik, hogy mikor vagyok benne ... Ez olyan tanulási folyamat volt, ami izgalmas, de hosszabb-rövidebb ideig félelmetes is. Mert amikor megtapasztalod a mennyországot, mindig ott szeretnél lenni, és fájdalmas abból kiesni mindig és újra ... meg kellett tanulnom türelmesnek lenni magamhoz és az élmény intenzitásától függetlenül boldogan létezni. Minden percben érezni, hogy szeretve vagyok.

5.
A visszatérés folyamata most is hasonló. Most már csak rövidebb időre ijedtem meg. Itt van újra az elmém, és nekem tulajdonképpen örülnöm kéne neki, mint egy régi ismerősnek, de tele van régi gondolati körökkel, érzelmi csapdákkal és ez félelmetes. Az elmémben mintha mi sem történt volna ...

Szerencsére már rálátok és tudom működtetni ... mégis az a szorongás, amit akkor éreztem, amikor újra teljesen itt volt és újra képes volt egy problémán túlpörögni, hát, nem kívánom senkinek azt az érzést. Olyan volt, azt gondoltam egy pillanat erejéig, hogy "atyaúristen, visszaestem a sötétségbe".

Szerencsére ezzel sem hagytak egyedül, és rögtön, az első ilyen gondolatnál megkaptam az életmentő felvilágosítást, amit először nem is nagyon értettem, mert hát megint kiragadtak ebből az egészből, de most már látom és érzem is, hogy így van. Egy új emberi elme, nekem mindenképpen új elme letöltése folyik. Az örökség és ami azon túl van. Mondhatnám, kísérleti alany vagyok, de ez sem lep már meg. Volt már ilyen.

Kísérletezünk, ég és föld összeért és egyre inkább azt gondolom és érzem, hogy csak ezért vagyok még mindig itt. Új mintázatokat letölteni az életemen, a létemen keresztül.

ChE

VÉGRE

Megértettem. Végre, végre ... ez is belesimul a mintázatba, amit tőled kaptam.

Igen, le kellett válnom rólad.
Mert kapaszkodtam.
Akkor is ha fájt, ha úgy éreztem, mintha a kezemet is levágnám ... el kellett engedjelek.
És Te nem löktél rajtam nagyot, csak egy kicsit, de kellett ez, tudom.
Éreztem, hogy fáj, de már értem ...

Ez az út. Az egyetlen helyes út.
Csak ezen keresztül juthattam el önmagam mesteriségéhez.
A Mesterem nélkül.

Kapaszkodásom azt jelentette, hogy még mindig nem bízom eléggé magamban,
még mindig nem hiszek eléggé és hogy
még mindig másra szeretném bízni magam.

És ezzel az erőmet, a bizalmamat és a hitemet beléd, az általam rólad látott képbe helyeztem és nem magamba.
Pedig erre az erőre, bizalomra és hitre MAGAM-nak van leginkább szükségem, neked nincs és soha nem is volt.

"ÉS AMIRE NINCS TÖBBÉ SZŰKSÉGED, RÖGTÖN MEG IS KAPOD."

Az elme visszatérése

Visszakaptam az elmémet, mert az elmúlt, lassan 3 évben, teljesen ki lettem belőle ragadva.
Mert nem volt rá szükségem, sőt zavaró tényező volt abban a szakaszban, melyben más minőségeimet "kellett" megéreznem és visszaengednem magamba.
Kellett a tér, hogy a lény, aki valójában vagyok, beáramolhasson ide, ebbe az emberi testbe.
Ebben az elme csak akadályozó tényező lehetett volna, ezért szinte csak a minimális, az élet fenntartásához szükséges képességei működtek ... ami időnként vicces, máskor hihetetlenül kényelmetlen helyzetekbe sodort.
Pl. nem tudtam megszólalni. Tudtam, hallottam a kérdéseket, tudtam a választ is, de képtelen voltam beszélni. Sőt, az összes félelmem azonnal előjött, ami a beszéddel, nyilvános szerepléssel kapcsolatos, mert minden emlékem azonnal megjelent érzések szintjén. A jelenlegi és az elmúlt életek emlékei is. Sűrítve.

Most mintha múlófélben lennének ezek az automatizmusok.
A különböző helyzetekhez kapcsolódó érzések nem jönnek olyan letaglózóan elő, sőt, van itt bennem egy rész, aki folyamatosan figyelve állandó mérlegre teszi a cselekvés és nem-cselekvés esélyeit, következményeit. És én rábízom magam és ez jó. Érzem, hogy vezetve vagyok és hogy tisztul a kép.

Visszakaptam az elmémet, és figyelem.
Nap-mint-nap úgy használom, hogy közben felismerem benne mindazt, ami eddig akadályozott, ami újraprogramozandó vagy átértékelendő.
Nem könnyű feladat. De nélküle nem megy. Elme nélkül nem vagyok életképes.

Mostantól újratanítom, kedvesen mint egy igaz barát, de határozottan, megmutatva neki, hogy hol a helye, meddig terjed a kompetenciája és hogy mikor kell hagynia kikapcsolnia magát, mert nem ő, hanem egy nála kiterjedtebb létező vette át az irányítást és fogja feltenni az i-re a pontot. 

Az első sokk

Az első, amire tisztán emlékszem, amikor visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul "történt velem" valami, az  egy őszi reggelen történt, egy villamoson. Akkor és ott teljesen ki lettem ragadva a testemből.

Csak álltam a villamoson, a bal felem teljesen lezsibbadt és a bal szememre egyik pillanatról a másikra nem láttam. Minden elsötétült. Éreztem, hogy csak egy nagyon kicsi hiányzik ahhoz, hogy most elájuljak. Jobb kezemmel görcsösen markoltam fogódzkodót, előttem kinyílt az ajtó és teljesen tudatában voltam annak, szinte lepergett előttem abban a századmásodpercben, hogy mi történhetne most.

Közben azt is éreztem, hogy most választhatok, átadom magam a folyamatoknak, itt leesek és nincs tovább ebben a testben, vagy megtartom a lélekjelenlétemet és minden rendben lesz.

Az utóbbit választottam.

Sokáig kísértett még ez az élmény. Nem értettem. Először persze az elmém nagyon megijedt, hogy valami baj van velem, hogy agyvérzést fogok kapni, vagy valami hasonló. De azért tisztán belül éreztem, hogy ez valami más volt. Ekkor már figyelgettem magam.

Így utólag visszanézve arra a pontra, teljesen nyilvánvaló most számomra, hogy ott és akkor, azon a ponton hoztam egy választást. Egy választást arról, hogy bármi lesz is, folytatom.

Ez a test hordozzon tovább és ide épüljenek be az ébredés nehézségei és ajándékai - bármilyen nehéz is lesz azt integrálni jelenlegi életembe.

Hát ez van, azóta integrálok ... pedig azért annyira nem is szerettem a matekot.

Az eredményekkel hamarosan jelentkezem.