Dalban mondom el ... :)

Átmintázás

Van itt egy minta a térben.
Egy előd rakta elénk, rakta le.
Csodálatos, mégis vannak benne hiányosságok,
kiigazításra, továbbfűzésre való
gondolatok, érzések és képek.

A technika, a hogyan, már megérkezett.
A segítséget kapom.
A feladat megmutatta önmagát.

Ennyivel tartozom még a mesternek és tartozom az embernek is.

Körülbelül két hónapig fog tartani a folyamat.
Addig valószínűleg csendben leszek.

Az átrajzoláshoz legjobb a csend és a pillanat varázsa,
a beleélés mélységében megszülető igazság-cseppek átélése
és a teljes odaadás.

Majd jelentkezem ...

Mindenkinek csodás napokat kívánok,
elmélyült és boldog decemberi napokat.

ChristOpherin

Párhuzamosok találkozása

A párhuzamosok néha találkoznak.
Ritkán, de azért mégis.
És az óriási feszültséggel jár.
Szinte sistereg az energia.
Nehéz elkülöníteni az illúziók játékától, de azért nem lehetetlen.

Több ilyen találkozást megéltem már.
Sőt, egy már itt is marad, folyamatos.
Nem könnyű az egyensúlyt tartani, egyszerre két világban létezni, de nem lehetetlen.

Mindezt Mi hoztuk létre, most már csak színezzük.
Minden nappal színesebb a LÉT.
S ha néha kétségem támad, máris itt a segítség.
"Egy Mesternek már mindent szabad."

Nem vagyok egyedül, de valakivel sem vagyok.

VAGYOK, legtöbb amit írhatok erről, csak ez.

A többi édes-szomorú titok ... ÉLET.

Előző életek - kibomlik minden

Mindig imádtam a kelta szimbólumokat. Megragadták tekintetemet aztán engem is.

Szinte éreztem a forgást, az örvényt.

Tudom, hogy nem véletlen, már tudom is, nemcsak érzem.

Minden évben április 30-a éjjel és május 1 hajnala valami csoda.

Mégha el is felejtem, mert az egó, a mostani kisén elfelejti, de a tágabb ÉN, a VAGYOK minden alkalommal emlékezik. 

Beltane ünnepére, a SZERELEM-re.

Most is így történt, még mélyebb és örömtelibb tudást hozva el arról, aki VAGYOK, AKIK VAGYUNK.

Köszönet és hála érte, az előző életekért, a fájdalomért, a hiányért és mindazért, ami idáig elhozott.

Mindent elengedtem, az elme már nem dumál, csak rászólok és kész.

Tudom, hogy VAGYOK és érzem, hogy SZERETEK, SZERETVE VAGYOK.

SZERELEMMEL TELJES NAPOKAT KÍVÁNVA ... 

most még beljebb hatolva a rétegekbe, kicsit másképpen leszek jelen,

apró nyomokat hagyok ...

ÉLETBEN VAGYOK.

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője - Első nap (Olvasunk és emlékezünk)

Egy este, húsvét előtt, asztalomnál ültem, s szokásom szerint alázatosan imádkozva beszélgettem Teremtőmmel, sok nagy titkon elgondolkozva (amiknek formájában a világosság Atyja az ő fenségét bőkezűen megmutatta), és drága húsvéti bárányommal együtt, szívemben kovásztalan, tiszta kenyérkét akartam készíteni, amikor hirtelen olyan rettenetes szél kerekedett, hogy azt hivém, mindjárt szét is veti a hegyet, melybe házacskám volt ásva. Mivel azonban ilyesmit nem az ördög tett velem (holott sokat bántott engem), visszatért a bátorságom, s folytattam az elgondolkozást, amíg - amire nem számítottam - valaki meg nem érintette a hátamat. Ettől annyira megijedtem, hogy nem mertem hátra nézni sem: bizalmam azonban emberi gyengeségem és a körülmények dacára sem csappant meg. Amint azonban ismételten rángatták a kabátomat, mégis megfordultam. Pompás női alak állt előttem, csupa kékség ruháját arany csillagok borították, mint az égboltot. A jobb kezében lévő színarany trombitába nevet véstek, amelyet el tudtam ugyan olvasni, de kibeszélését megtiltották. Bal kezében egy csomó, több nyelven írt levelet tartott, amelyeket, ahogyan később megtudtam, kézbesítenie kellett minden országban. 

Nagy, szép szárnyai is voltak, melyeket teljesen szemek borítottak. Szárnyra kelve a sasnál is sebesebben tudott repülni. 

Bizonyára még többet is megfigyelhettem volna rajta. Mivel azonban csak rövid ideig maradt nálam, s én az ijedségtől és csodálkozástól szinte megdermedtem, le kellett mondanom erről. Mert mihelyt megfordultam, levelei között keresgélt, kihúzott egyet, nagy tisztelettel letette asztalomra, majd egyetlen szó nélkül azonnal elment. Mialatt azonban felemelkedett, szép trombitáján olyan erős hangot hallatott, hogy az egész hegy visszhangzott tőle, s én egy negyed óráig a saját szavamat is alig voltam képes meghallani. 

E váratlan kaland után, én szerencsétlen, valóban nem tudtam, mit tegyek. Ezért térden állva könyörögtem teremtőmnek, hogy ne küldjön olyasmit, ami örök üdvösségemet veszélyeztetné, majd félelemtől reszketve odaléptem a levélhez. Nagy csodálkozásomra olyan nehéz volt, hogy ha színaranyból lett volna, akkor sem lehetett volna nehezebb. Alaposan megvizsgáltam, s azt láttam, hogy kis pecséttel zárták le. A pecsétbe vékony keresztet véstek, meg a feliratot: „In hoc signo đ vinces” (Ennek jegyében győzöl). Amikor megláttam, nagyon megnyugodtam, mert tudatában voltam, hogy a kereszt jele az ördögnek nemigen tetszene, s még kevésbé használná azt. A levélkét óvatosan kinyitottam tehát, s benne kék alapon arany betűkkel a következő verset találtam: 

Annak van ma a nagy napja, 

aki király nászát látja. 

Ha te erre születtél, 

Istentől örömre teremttettél, 

menj fel a hegyre, barátom, 

ahol három templom áll. 

A csoda ott reád vár. 



De azt ajánlom, valahogyan 

vizsgáld magad alaposan. 

Ha nem fürdenél tisztára, 

a menyegző neked megártna: 

aki még bűntől roskadozik, 

az ott könnyűnek találtatik. 

Sponsus et Sponsa (vőlegény és menyasszony) 



Így az aláírás. 

E szöveg láttán azt hittem, elájulok. A hajam égnek állt, egész testemet hideg verejték verte ki. Mert noha tudtam, hogy ez lesz a kilátásba helyezett menyegző, amit hét évvel ezelőtt látomás formájában jelentettek be nekem, amelyre oly soká és vágyakozva vártam, s amelyet végül bolygóim állásának szorgalmas méricskélésével megtaláltam, mégsem számítottam arra, hogy mindez ilyen nehéz és veszélyes kikötésekkel jár. Mert amíg azelőtt azt hittem, hogy csak meg kell jelennem a menyegzőn és szívesen látott vendég leszek, most az isteni kiválasztásra utaltak, amelyben magamat illetően sohasem voltam biztos. Így minél alaposabban vizsgálgattam magamat, annál inkább azt találtam, hogy a fejem a titkos dolgokkal kapcsolatban csak tudatlansággal és vaksággal van tele, s hogy még kézzelfogható és mindennapi dolgokat sem tudtam alapjában véve megérteni. Mennyivel kevésbé lennék én születésemnél fogva arra rendeltetve, hogy a természet titkait kikutassam és felmérjem, mivel a természet az én véleményem szerint bárhol találhatott volna erényesebb tanítványt, akire bízhatta volna drága kincseit, ha ezek alá is vannak vetve az időnek és a múlandóságnak. Így azt is felfedeztem, hogy a testem, életmódom és a felebarátaimmal szemben tanúsított testvéri szeretet sem volt még egészen tiszta. 

Úgy tűnt, hogy a test ösztöne is bennem rejlett még, mely tekintélyre és világi pompára irányult, nem pedig az embertárs jólétére. Mindig azt fontolgattam, hogyan tehetnék szert haszonra, hogyan építtethetnék mutatós épületet, hogyan juthatnék hírnévhez, halhatatlansághoz a világban, s más ilyen testi dolgokban is a sikeren járt az eszem. Különösen a három templomról adott homályos közlés foglalkoztatott. Ezt a legnagyobb fejtörés árán sem tudtam megmagyarázni magamnak. Most sem érteném, ha csodás módon ki nem nyilatkoztatták volna. Mialatt így a remény és félelem között ingadoztam, magamat állandóan vizsgálva azonban csak gyengeséget és elégtelenséget találtam (úgyhogy semmiképpen sem tudtam magamon segíteni és az említett fenyegetés miatt nagyon meghökkentem), végül is a megszokott és legbiztosabb utat választottam, s mielőtt nyugovóra tértem volna, komolyan és forrón azért fohászkodtam, hogy jó angyalom jelenjen meg Isten határozatára, és segítsen ki bizonytalan helyzetemből, ahogyan ezt azelőtt már gyakrabban is tette. Ez most is, javamra és felebarátaim érdekében valóban megtörtént, mélyértelmű figyelmeztetés és értékes oktatás képében. Mert alig aludtam el, úgy tűnt, mintha sötét tömlöcben, veremben feküdnék számtalan emberrel együtt, nehéz láncokba verve. A legcsekélyebb fénysugár se hatolt le ide. Egymás hegyén-hátán tolongtunk, mint a hangyák, s ezzel mindegyikőnk csak a másik terhét növelte. Holott sem én, sem a többiek nem láthattak semmit, mégis hallottam, hogyan próbál az egyik a másik fölé kerekedni, ha a láncai csak valamivel is könnyebbek voltak. Ettől eltekintve egyik sem volt előnyben, mert mint a szőlőfürt szemei, úgy voltunk egymáshoz kötözve. 

Hosszú ideig nyomorogtam így a többiekkel, s rájöttünk, hogy mind vakok és foglyok vagyunk, amikor hirtelen sok trombita hangja szólalt meg. Ráadásul több dobot is vertek, de olyan művészien, hogy még nyomorunkban is felvidított minket. 

Amíg ezek a hangok még visszhangzottak, a verem tetejéről valamelyest félretolták a fedőt, s egy kis világosságot eresztettek le hozzánk. Most lett csak nagy a felfordulás és a zsivaj! Mindenki tolakodni kezdett, s aki túl magasra kerekedett a többiek fölé, azt nemsokára újra a lábak alá cibálták. Mindenki legfelül akart lenni, s én sem tétováztam. Nehéz láncaim ellenére előküzdöttem magam a többiek alól, s egy kőre másztam fel, melyet sikerült elérnem. De itt is ismételten támadás ért, ami ellen kézzel-lábbal védekeztem. Mindenki azt hitte, hogy most szabadon eresztenek minket. 

A dolog azonban egészen másképpen alakult. Amikor a nyíláson lepillantó urak egy ideig derültek tolongásunk láttán, egy nagyon öreg úr csendet parancsolt nekünk. Mihelyt valamelyest elcsitultunk, a következőket mondta (ha sikerült jól észben tartanom): 



Ha az ember minden sarja 

emelkedne jó magasra, 

Anyám erejéből bizton 

annyi minden jót kaphatna. 

Ha azonban engedetlen, 

aggodalom, bú a sorsa, 

sötét éjnek örök rabja. 



De az én szerető Anyám, 

nagy baj láttán irgalmas ám, 

legszebb kincsét annak adja, 

ki a világosságot kutatja. 

De kegyelmében, s ritkán teszi, 

nem akarja fecsérelni, 

hogy ember igaznak lássa. 

Dicső ünnepre készülünk, 

s hogy örömmel ünnepeljünk, 

ma Anyánk tiszteletére 

nagy jótettet viszünk végbe: 

hozzátok kötelet eresztünk, 

aki képes megragadni, 

azt szabadon eresztjük. 

Alig hangzottak el az utolsó szavak, amikor az idős hölgy megparancsolta szolgáinak, hogy a kötelet hétszer eresszék le a börtönverem aljára, s aki megragadja, azt húzzák fel. Istenem, csak le tudnám írni, mi robbant ki erre itt lent! Mindenki meg akarta ragadni a kötelet, s ezzel csak a többieket akadályozta. Hét perc múlva azonban egy csengő jelére négyet húztak ki az első kötéllel. Én a kötélnek még közelébe sem jutottam, mert, mint mondtam, szerencsétlenségemre a fal egyik kövén álltam, a kötelet pedig középen engedték le. 

Másodszor is leeresztették a kötelet, de mert soknak láncai nehezek, karjuk meg gyenge volt, olyanokat is magukkal rántottak, akik egyébként talán rajta maradtak volna. Hát igen: sokat embert húztak le olyanok, akik maguk nem érték el a kötelet. Még nyomorunk közepette is annyira irígykedtek egymásra. Én azonban azokat szántam meg legjobban, akik olyan súlyosak voltak, hogy karjuk is kiszakadt, s így szintén nem tudtak felkerülni. Így történt, hogy az ötödik kötélig csak néhányat sikerült felhúzni. Mert mihelyt elhangzott a jel, a szolgák a kötelet oly gyorsan húzták, hogy a legtöbben egymás hegyén-hátán lebukfenceztek. Az ötödik kötél így teljesen üres volt, úgyhogy velem együtt sokan kételkedtek a megszabadulásban, s Istenhez könyörögtünk, hogy irgalmazzon nekünk, s ha lehetséges, váltson meg minket ettől a sötétségtől. Mire néhányónkat meghallgatott. Mert amikor a kötél hatodszor jött le, jó néhányan meg tudták ragadni, s amikor a felfeléhúzásnál ide-oda lengett, bizonyára Isten akarata szerint nekem is közelembe került. Gyorsan elkaptam, úgyhogy legfelül lógtam rajta. Így végül várakozásom ellenére szerencsésen kikerültem a veremből. Ennek annyira örültem, hogy nem is éreztem a sebet a fejemen, amelyet a felhúzásnál egy éles kő okozott, míg hetedszer a többi megszabadítottal együtt segítenem nem kellett az utolsó kötél felhúzásánál (ahogyan az előző esetekben is mindig így volt). Ennél az erőlködésnél aztán a vérem a ruhámra folyt, amire azonban örömömben nem is ügyeltem. 

Amikor a kötelet utoljára is felhúzták, s a legtöbben rajta függtek, az idős hölgy félretetette a kötelet, s aggastyán fiával (akin nagyon csodálkoztam) közöltetett valamit a lent maradt foglyokkal. Az rövid gondolkodás után a következőket mondta: 



Gyermekeim, amint vártuk, 

teljesült a dolog végül. 

Ezt társaitoknak szánták 

jó Anyámnak kegyelméből. 

Ne irígyeljétek őket! 

Boldog időszak kezdődhet, 

gazdag-szegény nem lesz most már, 

ember emberhez szegődhet. 

Akinek sok munka jutott, 

támogassa is a dolgot. 

Építkezést bizonyítson, 

aki sokkal megbízatott. 

Hagyjátok hát a kesergést, 

bírjatok ki néhány napot! 

Amikor befejezte, a tetőt újra rátették a nyílásra, és a tornyot lezárták. Aztán megint megfújták a trombitákat és pergették a dobokat, de nem olyan erősen, hogy ne hallottuk volna a foglyok keserves jajveszékelését, s én szánalmamban nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Ekkor az idős hölgy és a fia beleült a készen tartott karosszékekbe, s a hölgy megparancsolta a megmentettek megszámlálását. Amikor a számot meghallotta és felírta egy aranysárga táblácskára, mindegyikőnk nevét megtudakolta, amit egy apród szintén feljegyzett. Mialatt szemügyre vett minket, úgy hallottam, hogy fiának azt mondta sóhajtozva: „Ó, mennyire sajnálom azokat a szegényeket a toronyban. Bár megengedné az Isten, hogy mindet megválthassam!” Mire fia azt felelte: „Anyám, Isten így rendelte, s nem ellenkezhetünk Vele. Ha mi mind urak lennénk, lenne minden java velünk, s mind az asztalnál ülnénk, ki tálalna hát fel nekünk?” Az Anya erre hallgatott. Nemsokára azonban azt mondta: „Akkor szabadítsátok meg ezeket az embereket a béklyóiktól”, amit gyorsan meg is tettek. Rám majdnem utoljára került sor: a többiekre nem ügyelve, nem tudtam magam visszatartani, s az idős hölgy előtt mélyen meghajoltam, Istennek köszönetet mondván, hogy akarata szerint, a hölgy által, atyai kegyességgel kivezettetett a sötétségből a világosságra. A többiek is követték példámat. Végül mindegyiknek arany emlékérmét adtak útipénznek, melynek egyik oldalába felkelő napot véstek, a másikba meg - ha jól emlékszem - három betűt: D.L.S. (Deus Lux Solis: Isten a nap világossága). 

Ekkor aztán szabadok voltunk és visszatérhettünk a munkánkhoz azzal a megbízással, hogy Isten dicsőségére szolgáljuk felebarátainkat és hallgassunk arról, amit ránk bíztak. Ezt ünnepélyesen megígértük, s elbúcsúztunk. A béklyók okozta sérüléseim miatt azonban nem tudtam elég gyorsan haladni, s mindkét lábamra sántítottam. Az idős hölgy ezt meglátta, s magához hívott: „Fiam, ne törődj ezekkel a fogyatékosságokkal, hanem gondolj erőtelenségeidre, s adj hálát Istennek, hogy már ebben az életben megengedte, hogy hiányosságaid ellenére ilyen nagy megvilágosulásban részesülj. Tartsd meg ezeket a sebeket az én kedvemért.” 

Erre újra felharsantak a trombiták, mire ijedtemben felébredtem. Csak most vettem észre, hogy mindez csupán álom volt, amely azonban annyira belevésődött tudatomba, hogy továbbra is aggódtam miatta, s úgy tűnt, mintha érezném a sebeket a lábaimon. Bárhogyan is, megértettem, hogy Isten kegyelméből résztvehettem egy titokzatos és rejtett menyegzőn, amit Isten Őfenségének gyermeki bizalommal meg is köszöntem és arra kértem, hogy továbbra is tartson meg engem az Őiránta érzett tiszteletben, szívemet naponta töltse el bölcsességgel és belátással, s ha nem is érdemlem meg, vezessen el kegyesen a kívánt véghez. 

Ezután kezdtem felkészülni az útra. Felöltöttem fehér vászonruhámat, derekamat körülöveztem a vérvörös szalaggal, amelyet keresztben átvetettem a vállaimon. Kalapomra négy vörös rózsát tűztem, hogy így hamarabb meglássanak a tömegben. Útravalónak kenyeret, sót és vizet vittem, melyeknek valaki tanácsára, akinek ezt tudnia kellett, bizonyos esetekben jó hasznát vettem. Mielőtt azonban elhagytam volna kis kunyhómat, letérdeltem, teljes felszereléssel, menyegzői ruhámban, s kértem Istent, hogy bármi történjen, jó véghez vezessen engem. Ezután Isten előtt megfogadtam, hogy ami kegyelme folytán megnyilvánul nekem, azzal nem próbálok magamnak tekintélyt és dicsőséget szerezni a világon, hanem csak az Ő Nevének dicsőítésére és felebarátaim szolgálatára használom azt. 

Ezzel az ígérettel és jó reményben, nagy örömmel hagytam el cellámat. 

forrás: http://lectorium.hu/teljes_konyvek_az_iskolairodalombol/rozsakereszt_krisztian_alkemiai_menyegzoje_1_teljes/rk1001

Egyiptomi történet - Párhuzamos valóságok - másik felületről kitiltva ... pornográfia miatt :)

Egyiptomi történet 

 A fáraó visszavonul, térjetek nyugovóra!
A tömeg elindul kifelé, lassan és zajongva elhagyja a termet, csak egy lány, egy fiatal nő áll még mindig a sarokban. Az őr odamegy hozzá és rákiált:
- Talán süket vagy? Mára vége, az uralkodó nyugodni tér!
- Nem megyek - feleli nyugodt hangon a lány.
- Micsoda! Megőrültél? Na, kifelé, amíg szépen mondom.
- Nem megyek, és ne merészelj velem így beszélni, nem látod, hogy Ízisz papnője vagyok?
- Felőlem maga az Istennő is lehetsz, akkor is ki kell tessékeljetek - mondja most már egy kicsit halkabban a katona.
- Mi ez a zaj, mi lesz már, mikor lesz végre nyugalom? - kiált fel a fáraó. - Ma még sok dolgom van!
- Ez a papnő nem akarja elhagyni a csarnokot uram. Azt mondja, hogy ő marad még.
- Na persze … Menj Te is haza, mára elég volt.
- Nem uram, nem mehetek, az Istennő üzenetét hozom neked és veled kell maradjak ma éjjel.
A fáraó most közelebb jön, már mozgása is sejteti, hogy meglehetősen haragos.
- Mit beszélsz? Holnap ráér, ma már nem hallgatok meg senkit.
- Nem megyek uram, beszélnem kell veled. Megölethetsz, akkor is maradok. Ízisz parancsolta ezt nekem és én megígértem neki, hogy ma éjjel nem hagylak magadra.
A fáraó fáradtan vonja fel szigorú és dús szemöldökét:
- Felőlem. De akkor állj be az egyik sarokba, hogy ne is lássalak, mintha itt sem lennél! Ti pedig kívülről zárjátok be az ajtókat, és ott őrködjetek! Elegem volt mára az emberi lényekből.

A fáraó fáradtan roskad vissza székére és az előtte lévő papirusz-tekercsekre mered. Ma döntenie kellene, hogy hova és melyik terv alapján építi a templomot, ki és hogyan szedi be az adókat, hiszen üres a kincstár. És a rabszolgákkal is mennyi baja van. Mindent neki kellene tudnia és eldöntenie? És a hadsereg! Jól gatyába kéne már ráznia ezeket a naplopókat!

A lány közelebb jön, majd megáll a fáraó előtt.
- Mit merészelsz? Nem megmondtam, hogy állj a sarokba és egy szót sem!
- Nagy hatalmú fáraó, beszélnem kell veled – hajol meg a lány. - Ízisz küldött hozzád, hogy veled legyek, hogy megtanítsalak a férfi és női energiák egyesítésének művészetére, mellyel olyan tudás birtokába jutsz, ami megadja neked a kulcsot ahhoz, hogy kiszabadulj börtönödből.
- Micsoda? Mit beszélsz? Milyen börtönből? A leghatalmasabb uralkodók egyike vagyok! Föld és ég nekem hódol, amerre itt szem ellát! Na, menj távolabb és örülj neki, ha ma éjjel nem a börtönben végzed!

Amint visszamerül gondolataiba, máris egymást kergetik fejében a lehetőségek, szinte látja döntései következményeit, éppen valamelyik kérdés megoldása körvonalazódik, amikor hirtelen egy hang szólal meg a fejében:
- Hogyan beszélsz te az én legkedvesebb szolgámmal? Elküldtem hozzád, mert gondom van rád, és mert segíteni szeretnék neked és te meg sem hallgatod? Ejnye, azonnal kérj tőle bocsánatot és hallgasd meg még egyszer, különben igazán megharagszom.

- Micsoda? Talán elaludtam közben – gondolja a fáraó, de ahogy feltekint, meglátja a lány szemeit, amint mélyen és fürkészően egyenesen a szemébe néznek.
- Te belelátsz a gondolataimba!
- Bocsáss meg uram, nem volt szándékos, de olyan gondterhelt vagy.
- Na, gyere, mondd el még egyszer azt az üzenetet, ma már úgysem jutok előrébb.

- Uram, hatalmas fáraó, Ízisz egyszerű szolgálója vagyok. Ő küldött hozzád, hogy megtanítsalak mindarra, amire egy papnő megtaníthat egy férfit. Arra kért, hogy nevében és helyette tanítsalak meg a legszentebb egyesülésre, mely tudással valóban ég és föld ura lehetsz, túljutva jelenlegi börtönödön.
- Tudod Te mit beszélsz? Tudod ki vagyok én?
- Uram, én Ízisz nevében beszélek és ő bizonnyal tudja, hogy ki vagy Te. De Te vajon tudod-e? Tudod-e ki vagy és ki lehetnél, mert az üzenet második része a következő: „Tanítsd meg neki e szent egyesülést, hogy ennek energiáiban felismerje végre azt, aki ő.”
- Jól van, akkor gyere! Kíváncsi vagyok, mi újat tudsz nekem nyújtani. Tudod Te hány ágyasom van? Minden ujjamra tíz is jut, ha akarom. Mi a neved?
- Nincs nevem uram, a legtöbb, amit el tudok magamról mondani, hogy Ízisz legkedvesebb tanítványa vagyok.

Minden látszólag szokványosan indult, mégis a fáraó valami olyasmit érzett, amit eddig soha, a lány olyan erőt és tisztaságot sugárzott, hogy szinte félt hozzáérni.
Már az előjáték sem volt szokványos, a lány apró kis szoknyát kerített valahonnan és lágy dallamra táncba fogott, de olyan volt ez a tánc és dal együtt, hogy a férfit teljesen elvarázsolta, egyfajta transzba esett, már azt sem tudta, hogy ébren van-e vagy álmodik. És az ezt követő érintések finomsága és ritmusa már önmagában olyan magasságokba vitte, hogy ha az egész csak álom lett volna, és itt felébred, már akkor sem adta volna ezt az élményt semmiért. És ahogy gyorsult az ütem, úgy gyorsultak a mozdulatok, úgy tört elő a szenvedély mindkettőjükből. A teljes összekapcsolódástól kezdve a lány kedvesen, mégis határozottan súgta egyre-másra a fülébe azokat a műveleteket és titkokat, mellyel ez az egyszerű szeretkezésnek indult művelet valami olyan egybeolvadássá növekedett, mely túl van téren és időn, túl az emberi érzékelés határain.

Reggel a fáraó ugyan kipihenten és frissen ébredt, mégis minden mozdulata fájt, mintha minden izma egyszerre akarta volna emlékeztetni az éjjel történt csodára. Kereste a lányt, aki már a sarokban állt és nem mozdult. Csak a tekintetük találkozott és a fáraó nem tudta eldönteni hirtelen, hogy ugyanez-e az a nő, akivel tegnap szeretkezett, vagy valaki más. Már indult volna, hogy szót váltson vele, amikor beözönlött az udvar és kérdések zúdultak rá. Késő, gondolta, ma már csak este tudunk beszélni.

Az este minden majdnem ugyanúgy történt. A férfiban hamarabb felébredt a szenvedély, mint előtte nap és a tegnapi lecke, az energiák mozgatása is már egészen jól ment, szinte magától. Egy olyan mély egymásra hangoltság alakult ki közöttük, mely olyan soha nem tapasztalt magasságokba vitte el őket, melyet emberi lény nagyon ritkán, vagy talán eddig a percig soha nem is érzékelt. A csoda végeztével a lány most mellette maradt, összeölelkezve várták a hajnalt, mely gyönyörű fényekkel világította be a hálótermet. A gyönyör szintje, melyet átéltek, mindkettőjük számára hihetetlen volt.

Ahogy kelt a Nap és egyre feljebb húzódott a horizonton, a lány lassan kibontakozott az ölelésből és öltözködni kezdett. Majd megszólalt:
- Uram, ez volt az utolsó éjszakánk együtt. Már mindent tudsz, mestere vagy az energiák egyesítésének, megtanultad, amiért jöttem. Ma visszamegyek oda, ahonnan jöttem és soha többé nem találkozunk.
- Ne szólíts uramnak, kérlek. És ne menj el, maradj velem. Majd bújtatlak, valamit kitalálok, szeretlek, megérintetted a szívemet. Te nem érzel hasonlót?
- De igen, éppen ezért kell elmennem, mert ez nem volt benne a feladatban.
- Maradj kérlek, nem tudom elképzelni az életemet nélküled, a gyönyör nélkül, amit adsz és amit én adok neked.
- Nem tehetem. Ez Ízisz akarata, mennem kell, és soha többé nem látjuk egymást. De adok neked egy gyűrűt. Minden hajnalban, ha ezt a gyűrűt az ujjadra húzod, ott leszek veled, és újra átéljük ezt a csodát. Tudom, hogy ezt most nem hiszed el, de holnap hajnalban tudni fogod, hogy miről beszélek. Most megyek, isten veled drága, Ízisz vigyázza utadat és legyen a felkelő Nap a vezetőd.

Majd lassan, de határozottan elindult és kiment az ajtón. A fáraó még sokáig követte szemével az ablakból és ő sem hitte el, de szigorú szemeiből hulltak a könnyek. Hogy ő, birodalmak ura egy nő, egy ismeretlen után, kinek még a nevét sem tudja, ilyen szerelemmel vágyakozzon … Ismeretlen volt számára ez az érzés. A gyűrűt betette amulettjei közé a nyakába és csodálkozva tekintett érkező szolgáira.

Aznap nehezen ment a munka, alig bírt odafigyelni tanácsadóira. Szinte már várta az estét, hogy egyedül legyen végre, hogy ne kelljen beszélnie senkihez, hogy nyugvópontra jussanak benne az átélt élmények és hogy döntésre jusson. De mit is dönthetne? Rabolja el a lányt, bújtassa, kockáztatva ezzel életét? Érezte, hogy ezt nem teheti meg, még ő sem, a leghatalmasabb uralkodók egyike. És ez fájt, szinte a húsába markolt a fájdalom és a vágy, mely tegnap oly magasra röpítette, most a legmélyebb szakadékba taszította.

Így tépelődött és szenvedett magában, mígnem előhúzta a gyűrűt és megnézte. Két összefonódott kígyó alkotta a gyűrűt, egy kék és egy zöld szemű kígyó. Istenem, micsoda jelkép, éppen így fonódtak össze ők is a szerelem tüzében. A gyűrűt az ujjára húzta, majd nehezen, de nagyon mélyen elaludt.

Álmában messzi tájakon járt, mindig őt keresve, őt kutatva szemeivel a messzi sivatagban és azon is túl. Majd egy oázisba jutott, ahol végre szólt hozzá a kedves, a fülébe súgott valamit, amitől fel is ébredt, mégsem tudta eldönteni, hogy ébren van-e vagy álmodik. Mert ahogyan a kelő Nap a szemébe sütött, látott valamit, egy árnyat, egy fényt, aminek illata volt, a lányéhoz hasonló illata, és amitől felébredtek érzékei és újra beindult az a csodálatos energiatánc, amit már kétszer is megtapasztalt. Először nem hitte el, de ez az erő ellenállhatatlan volt, szinte az ágyhoz szögezte, mozdulni sem tudott és közben érezte, hogy egész teste vibrál és remeg és hogy a legjobb egyszerűen csak engedni, csak hagyni, csak elmerülni ebben az érzésben. És újra átélte azt, amit együtt. Megtapasztalta a lebegést ott fenn, a testén túl, átélte a gyönyört teste minden sejtjében és érezte, hogy újra egyesülnek, de már egy másik síkon, túl téren és időn.

Minden megváltozott, többé már nem érdekelte a birodalom, mázsás súlyokkal nehezedett rá az uralkodás kényszere. Átélte, amiről eddig fogalma sem volt, hogy valóban börtönben van, egy olyan börtönben, melyből kiszabadulni csak hajnalonta tudott, valódi szerelme éteri karjaiban. Még mindig hihetetlen volt számára, ami történt, megszokni és hozzászokni könnyű volt, de megérteni és megmagyarázni nem tudta. Mégis minden nap újat hozott, minden nap újabb felismeréseket tett és teljesen más szemmel, az Ő szemével is nézett a világra. …

© SZS

Elmúlt napok

Volt itt minden a napokban.
Szerelem, izzás aztán kétségbeesés.

Előző élet férfiként? Női rész teljességével ... Érdekes élmény, csak csúnya vége lett.
Táltoslét, börtön, méreg, öngyilkossági kísérlet, lefejezés .... csúnya dolgok.

Ezzel még dolgom volt, ez is mindig visszatért, maga az érzés, az értelmetlen élet érzése és a bezártság.
Remélem sikerült elengedni.

De még valami.
Hogy ott és akkor megnyilvánult a teljességünk. Férfi testben.
Vagy átjött a másik felem egyik élete ... ez is lehet.
Na, kemény volt, az önmarcangolásom jó része innen (is) eredt.

... de már vége, VÉGE!!!
És ez jó.

Némi düh és türelmetlenség is érkezett.
Most értem, hogy mit jelent az a mondat: "nem lesz türelmed a többiek színházához, az egójukhoz és a játszmáikhoz".

Újra elfogadás, elfogadás és elfogadás, önszeretet és béke.
Együtt-érzés, azaz együttlét az érzésben. Igen. Ez a kulcs.
Nem engedni befonni, befonatni magad, mégis együtt lenni az érzésben bárhol bárkivel és bármiben, ami van.
Mert EZ AZ ÉLET.

Hála, hála, hála.
Béke.
Köszönöm!!!

Árnyék-én 2. - az öngyilkos

Akkor most nekifutok és leírom ezt is. Éppen ideje van. Már annyiszor meggyötörtem és gyötörtettem magam ezzel a történettel, hogy most már tényleg leteszem. Felfűzöm arra a nyakláncra, amely a múlt szépségeit, bölcsességeit tartalmazza és tovább lépek.

Adva van egy történet, sokszor éltem újra át. Ahányszor a mennyekbe emelkedtem, annyiszor húzott vissza.
Köztem és közte(d) feszül, egy élet, ami fájdalmas véget ért és ami létrehozott egy sebzett lélekrészt, egy mintát. A lélekrész bennem van, de ott van a másikban, a szeretett másikban is. Ezért teszem le, mert el szeretném engedni nemcsak a fájdalmat, de mindazt a kötést is, amit ezzel a részemmel azóta létrehoztam, ami gátol mindkettőnket, ami visszahúz és újra és újra belenyom az elveszettség és hiábavalóság érzéseibe.

Már megbocsátottam, már elengedtem, már átírtam ... megváltoztattam a történetet, a végét, a párbeszédeket, mindent megpróbáltam, megpróbáltunk, mégis visszatér ez a minta ... talán azért mert nemcsak bennem ég ez a fájdalom, hanem valaki másban is ... aki talán nem is emlékszik, csak érez valamit, keres valakit. Emlékszik a veszteségre, a fájdalomra és ott van benne az az égető hiány, amit nem lehet ép ésszel felfogni és elviselni sem. Éget.

Régebben azt gondoltam, hogy nem írom le, nincs benne tanulság, csak a fájdalom és szomorúság van. Olyan mint egy szentimentális mese, egy rossz filmforgatókönyv. De beláttam, azzal ha leírom, kívülre helyezem, elengedem végre. Akkor is ha fájdalmas  ...  nekem ez működik.

"A lány a vizet bámulta, a tenger morajlását hallgatta. Nézte a holdat, ahogyan ezüst hidat rajzol a víz tükrén és tudta, hogy hamarosan vége lesz. Nem akar már semmit, nem érez semmit. Teljesen kiürült. Nincs benne már semmi és senki, már őt sem akarja. Csak a halált.

Azon a napon, amikor a fájdalom kezdődött, reggel vidáman ébredt. Ma kihajóznak, vele és ketten, elmennek innen, ebből a kicsinyes és visszahúzó városból és csak ketten lesznek, végre tanuk és titkolózás  nélkül szabadon szerethetik egymást. A ládák már készen, az utazás izgalma belengi a házat. A szolgák tüsténkednek, szorgoskodnak, jövés-menés, nevetés. Nem fog hiányozni semmi, hiszen együtt lesznek.

A csomagok, az élelem már fenn vannak a hajón, a kapitány és az őrök is itt vannak, de hol van ő? Vajon mikor ér ide? A lány tudja, hogy sok a dolga, hogy apjával még szót kell váltania, hogy megbeszélése van az udvarban ... mindjárt itt lesz ... már jön is.

És valóban, a távolbanl lovasok csoportja bontakozik ki a porfelhőből, élükön a valaha látott legszeretetre-méltóbb férfival. Már jön, itt van, mindjárt indulnak! A parton és a hajón is izgatott jövés-menés, még egy-két ládát felraknak, majd a katonák feszes léptekkel elfoglalják a hajót. Ő lent áll és integet. Miért nem jön már? Bárcsak már itt lenne és átölelne!

Az igazság ereje hirtelen óriási ütést mér a lányra. A szívében érzi, amit még csak sejt, de egyre inkább nyilvánvaló. Nem együtt utaznak! Az egész csak egy színjáték volt! Ő ott áll a parton és mutatja, hogy indulhatnak. Nem, neee!!!

Már késő, a hajó elindult, egyedül, nélküle. Ez a pillanat olyan fájó, hogy nem lehet szavakba önteni. A világ összedőlt, forog vele, nem érti, ez csak valami tévedés, rossz álom lehet. Gondolatai mint rizsszemek kopognak koponyájában, a szél hatalmas erővel belekapaszkodik a vitorlákba és a hajó egyre gyorsabban siklik a vízen.

Pontosan egy éve történt, azóta sem hír, sem látogató, semmi. Elfelejtett, nem akar, gyáva volt megmondani, hogy nem őt választja, hanem az udvart, az uralkodást és a hatalmat. Ezt megérti, hiszen mit is  tudott volna neki nyújtani ő ehelyett. De a hazugság, az árulás, az fáj.

A gyönyörrel teli órák, a közös tervek, a nevetése, az illata mind-mind szertefoszlott és nem hagyott maga után mást, csak ürességet. És ebbe az ürességbe egy ideje a halálvágy költözött. És ma éjjel megteszi, vége. Innen nincs tovább, minek a test, ha már csak a gyötrelem lakozik benne. Szép lesz, itt fog ülni és nézi a habokat, a tenger végtelenségét, az otthont ott a távolban és őt, akivel élni rendelte az ég. .... Lassan, fokozatosan múlik el belőle az élet ... nem szenved, elalszik szépen ... az utolsó, amit érez, a tenger illata és a holdfény íze ...."

És ezt a képet most újra átélve és belehelyezkedve lassan belehelyezem egy rózsaszín gömbbe, majd kilépek belőle. A gömb egyre halványul, egyre kisebb és kisebb lesz, már elfér a tenyeremben és igazgyöngyként csillog. Nincs már rám hatással, csak a tapasztalat bölcsessége és az elfogadás szépsége hatja át. Ez volt a múlt és ez egyben a gyógyszer is. Elengedem és minden kötést, kötődést, mely ezzel a történettel kapcsolatos most feloldok és kioldok magamból. Visszaadom a részedet és visszaveszem a sajátomat. Nem kísért már árnyként ez a fájdalom, mert elmúlt, vége van.

Nem tartozunk egymásnak, szeretetben elfogadlak és szeretlek, köszönöm a játékot. És most küldök neked egy szeretetteli érintést, hogy a hiányt, amit előidéztem benned, feltölthesd önmagad és világod szeretetével.

SAJNÁLOM, BOCSÁSS MEG, SZERETLEK.

LÉGY ÁLDOTT ÉS TELJES!