Csak FÉRFIAK válthatják meg a világot

Én nőként csak annyit tehetek, 

hogy fiaimból olyan férfit nevelek,

és NŐ-ként, társként olyan férfi mellé állok,

aki önmagába integrálta HARCOS énjét,

mégsem használja pusztításra,

sem fizikai, sem lelki, sem szellemi értelemben.

Az ÉLETET választja, 

az ÉLET védelmét választja, 

nem öl,

nem kegyetlenkedik,

nem él vissza erejével

és nem tör hatalomra.

Semmilyen értelemben.

Önmagával egységben van,

részeit ismeri és elismeri,

nem tagad meg magából semmit.

Döntéseit a legmagasabb szintű 

tudatosság hatja át

és eszerint cselekszik.

Ha beszél, akkor a beszéd,

a tettek és a gondolatok

teljes egységében él.

Tiszteli és ismeri női részeit,

ápolja velük a kapcsolatot,

támaszkodik rájuk és meghallgatja őket.

Bátran rábízza magát szívére,

és e KÖZÖS SZÍV hangjai által vezettetve él.

Földi társsal vagy társ nélkül, egyre megy.

Legmagasabb otthona az ÉG,

s tudja, ide "le" csak vendégségbe érkezett.

Ha dolga van, megteszi,

s hálát ad

minden apró ajándékért,

melyet élete, 

s a FÖLD

méhe néki adományoz.

Egy ilyen FÉRFI oldalán a nő valóban NŐ lehet,

a félelem elkerüli, 

SZERELEM BONTOGATJA,

s valódi SZABADSÁG repteti.

(Lesz idő, mikor ez már nemcsak egy ideál, de a mindennapok része lesz.)

BOLDOG FÉNYÜNNEPET!

ÁLDOTT KARÁCSONYT!

HADD REPÜLJÖN AZ A SÓLYOM!

Ami kiszabadult,

azt többé nem lehet visszagyömöszölni ...

Ha a lélek megtapasztalta, 

ha a szellem rálátott, 

ha a test belerezgett

önmaga

végtelenségébe, 

nincs az az erő, 

nincs az a félelem

és nincs az a hatalom,

mely visszagyömöszölhetné újra 

önmagának hitt kicsiségébe.

A növekedés fájdalmas,

a test változik,

az érzékelés tágul,

az elme kicsit/nagyon megőrül,

de nincs visszaút,

csak a kilépés 

a végtelen térbe, 

természetes közegünkbe,

ahonnan jöttünk

s ahová távozunk.

Élni és élni hagyni.

Élni és megmaradni.

Életben maradni, 

hogy megrajzoljuk 

azt

a régi-új 

végtelenül ismétlődő mintát, 

melyért

oly sokan életüket,

szerelmüket és

fájdalmukat áldozták 

valamikor.

Hogy valóban 

teljesen 

és végtelenül

éljünk 

abban a testben,

mely erre/bármely létidőre 

megadatott.

Ámen, Hála. Béke.

Béke veled és béke magammal.

Love&joy

A bántalmazás kultúrája

Nem egyszerű, amit érzek, de próbálom szavakba önteni.

A helyzet, hogy amibe kerültem és amiben felismertem végre magam, „kultúránk” része.

Itt ma Magyarországon és Európában is „ez” teljesen rendben van. A bántalmazás, az erőszak rendben van. 

Ez jön mindenhonnan.

Részben árnyaltan és finoman, sok-sok filmből, a reklámokból, a kötelező olvasmányokból az iskolában, de a médiából és a politikusok viselkedéséből is ez érződik. Átsüt az erőszak és a kegyetlenség. Az együttérzés teljes hiánya.

Nem tudom, hogy valóban hány magyar férfinak és nőnek van valóban joga felháborodni a muszlimok kegyetlensége okán?

Remélem soknak.

Hány olyan magyar férfi/nő él ma közöttünk, aki soha, egyetlen egyszer sem gondolja nap közben, hogy ő különb valakinél, annál a „szerencsétlenebb, birka, nyámnyila” másiknál?

Hogy jobban tudja, hogy erősebb, vagy spirituálisabb?

Nincs spirituálisabb a valóságnál, az életnél.

Én csak kérdezek, most kérdezni jöttem. 

Nem kell, hogy válaszolj, át is kattinthatsz sok felemelőbb témára: angyali üzenetekre, meg „vonzzuk be, amit szeretnénk témákra”, de ha mégis, nézz mélyen magadba és legalább magadnak valld be az igazat.

Mire neveljük a gyerekeinket otthon? 
És az iskolában? 
Hány felnőtt állt eddig ki a gyermekek jogaiért? 
Hogy joguk van szeretetben, elfogadásban és feltétel nélküli támogatásban felnőni?

Megmutatjuk-e nekik felnőttként, hogy mindenki egyenlő tiszteletet érdemel?

Ezt szavakban talán elmondjuk, de eszerint cselekszünk? 
Vagy vannak kifogásaink mindig, vagy sokszor, esetleg csak néha?

Megengedjük-e már kis korban a fiúknak, hogy bántsák a lányokat, a gyengébbeket, a másságuk miatt megbélyegzetteket?

Hány apuka szájából hangzik el következetesen, hogy tiszteld a nőt, a lányokat/a gyengébbeket nem bántjuk? 
És ha elhangzik, ez a minta otthon is?

Hányszor köszönöd meg a társadnak, hogy van?

Hogy családodért fáradozik és elejti a modern vadat, pénzt hoz haza és megvéd a nélkülözéstől?

És Te? 
Hogy van ennivaló a hűtőben, hogy van tiszta ruha a szekrényedben? 
Hogy átölel, vigasztal, elringat, feltölt és gyógyít téged, ha kell?

etc. ….

Ha te valamiben jobb vagy, egészségesebb vagy, gyorsabb a felfogásod, vagy szebben csinálsz valamit, az ugyan előny, de felelősség is. 
Nincs jogod a gyengébb orra alá dörgölni.

Neked azért van több, mert a másiknak kevesebb jutott.

Igen, ez itt a fix összegű játékok dimenziója.

Ha neked több van bármiből, az azt jelenti, hogy valahol valakinek kevesebb.

Az összes javakból osztozunk, nem egyformán.

Miért jutna több egy európainak bármiből, mint egy etiópnak, egy szírnek, vagy egy kínainak?

A hatalom többet ad neked, és te elfogadod.

Úgy teszel, mintha nem tudnád, pedig haszonélvezője vagy annak, amiről nem is tudsz.

Mert becsukod a szemed.

Egyszerűbb nem látni az éhező kisgyermeket, az agyonvert asszonyokat, a fejbe lőtt férfiakat, a megkínzott állatokat.

Sokkal egyszerűbb az amnézia.

És ez akkor is így van, ha te közben nagyon spirituálisan élsz és létezel, és talán nem is eszel húst, meg minden gondolatod a világ megmentéséről szól.

Ez kevés.

Nem elég.

Magaddal kezdd.

Én is ott kezdtem és félek is, néha.

Hogy a tömeg újra magával ragad, és újra belesüppedek a jó kis kényelmes mocsárba, amit úgy hívnak: „én már annyira spirituális vagyok, hogy nekem már nem kell a szenvedéssel sem foglalkoznom”.

Tarts önvizsgálatot most.

"Vajon soha, naponta egyszer sem gondolom, hogy felsőbbrendű vagyok másoknál?"

"Van-e olyan gondolatom, hogy már mindent tudok?"

"Gondolom-e, hogy az egyedül helyes módszer az én kezemben van, csak a többiek még mindig nem vették észre?"

"Meg tudnám menteni a világot, ha hagynák?"

Ugye, hogy ugye?

Alázat, alázat és alázat.

Enélkül nem jutunk tovább.

Az első valódi lépés az alázat után következik.

Kérdezz és lépj és tudni fogod.

Addig nincs tovább miről beszélnünk.

Gyermekségem tudatában

Gyermek vagyok, még mindig.

Igazán gyermek.

Nem nőttem fel. Nem váltam végleg felnőtté, megőriztem a naívságomat, amit ebben a korban - az én koromban - nyugodtan hívhatunk földi értelemben akár butaságnak is. 

Nem vagyok felkészülve, hogy ezen a bolygón a mai emberek között éljek.
Nem vagyok alkalmas a harcra.
És unom is, végtelenül unom a drámákat, a kicsinyes és embertelen játszmákat a hatalomért.

Ez sok nekem, túl sok. Úgy tűnik számomra, hogy nem bírok alkalmazkodni és már nem is akarok.

Annyira tisztán látom a másságomat, a töréspontokat és azt, amilyennek lennem kéne, hogy túléljem, hogy élni tudjak itt, ebben a közegben.

Nem akarok másmilyen lenni.

Ne gondold, hogy feladom.
Éppen hogy nem adom fel.
Mert tudom, hogy mindemellett van bennem valami plusz, valami megnevezhetetlen és láthatatlan tartalom, ami még nem időszerű. Még nem.
Amit óvni és nevelgetni kell, amire vigyázni és ápolni kellett (volna) a kezdetek kezdetétől minden emberben.

De másképpen alakult és ez nem baj.
Ez is egy tapasztalat, majd felkerül a megfelelő tekercsre a megfelelő adattárban.
Talán az általam megélt történet által több bölcsességhez jut az engem követő generáció.

"Egész életemben egy apafigurára vártam, aki majd megvéd, megölel, magához hív, megsimogatja kis buksimat és szeret, feltételek nélkül." - Tulajdonképpen egy istenfigurára vágyom, és ami a vicces, mondhatom, hogy meg is kaptam. Csak nem úgy, ahogyan azt én gondoltam. Teljesen másképpen és máshol, itt belül. És ez elég.

Megélni az istenivel való egységet, érezni a feltétel nélküli szeretetet és támogatást, ez a minden.
Mit is akarhatnék többet ennél?

Hálás vagyok, hogy idáig eljutottam, és nyugodt vagyok, mert tudom, hogy semmi sem hiábavaló és semmi sem múlik el nyomtalanul.

A valódi, élettel, fénnyel és lélekkel teli tapasztalatok nem múlnak el, mert azok nemcsak a lélekbe, de a tudatba, az időtlenségbe is beíródnak és vonzanak, vonzanak hatalmas erővel.

"... nagyon-nagyon vágyom már haza, oda, ahonnan jöttem ..."

Ez van. HATALMAS ERŐVEL GRAVITÁLUNK ... 

Kezdőpontban

Van az úgy, hogy mindent újra kell kezdeni.


"Minden csókot újra elcsókolni és minden ölelést újra megengedni."


És ami újnak tűnik, "csak" egy aprócska rés a hálón. Az vagyok, abban vagyok.


Onnan mozgatom magam körül a világot. Miközben azt álmodom, hogy benne vagyok ...


Mint a kaleidoszkópon, úgy mozog, rendeződik, szinesedik és formálódik minden újjá és újra.

Időnként feltűnnek régi-új szereplők, megerősítve, hogy valami fontos történik.

Új színekkel, más fényekkel és őrült látószögben látom a világot.


Kalandra fel, én élvezem!

Csak az ego

Csak az ego tud tartósan szenvedni, csak ő.
És a szenvedés meg is keményíti.

A lélek kap ugyan sebeket és az akkor nagyon-nagyon fáj, de van is hozzá természetes öngyógyító mechanizmusa, ami meggyógyítja. A kegyelem. Az alázat. A belátás. A szeretet.

Megint ez történt, immáron sokadszor.

Hogy amikor nem is gondolnám, és éppen öntöm ki magamból a fájdalmas tartalmakat, amiket ritkán halmozok egyébként, megjelenik a megoldás olyan tisztán, hogy ott helyben, beélve magát az elvet, elszáll minden bajom és újra tudok szeretni.

Mert szeretet vagyok. Tiszta szeretet. Csak az általam etetett ego téríthet el ettől.

A probléma viszont az, hogy itt lenn szükség van az egora is. Mert nélküle életképtelen a test, s ezáltal a testben lévő lélek is, mert idő előtt meghalhat, megölik, kihasználják, tiszta érzéseit beszennyezik, kihasználják. 

Ez a nehéz, ez a kötéltánc, hogy legyen ego, ami megvéd, de az olyan legyen, ami mégis a lehető legtisztább. 

Hogy olyan érzések mentén cselekedjen, melyek a lélek tiszta érzései, melyek a szellem sugallataiból és az élet mindenek felett álló szolgálatából erednek.

Komoly lecke és nagy feladat! Kevesen tudják csak mindezt folyamatosan teljesíteni. 

Talán senki azok közül, aki testben van, hiszen a test és az ego időnként eltérít. Kicsit vagy nagyon. 

Aztán megint éberebb leszel és visszakormányzod azt a hajót, de a hullámverést nem lehet megúszni.

De, és ez ami még szintén fontos, mindent, ami az emberi utazás során történik és a szellemi szem rálát, le kell írni, fel kell tárni, mert ezáltal lesz a világ a következő generációnak kicsit jobb s ezáltal lehet meggyógyítani a lélek sebeit azoknál is, akik erre önerőből még nem képesek. 

Ezáltal lehet megóvni a következő generációt a megsebződéstől. 

Mert Új Emberré válni nem lehet. Vagy az vagy, vagy nem, de agyon is vághat a világ és agyon is vág, ha úgy adódik, ha nem vigyázol legalább te magadra.

Új Emberek születnek és születni fognak, egyre többen és sebek nélkül kell(ene) felnőniük, hogy valóban meg tudják változtatni a világot. Olyanná, ahová már érdemes lesz újra egy kicsit visszaszületni is, ha azt választom, úgy kb. 300 év múlva ...

:)

Sétálj tovább ...

Férfi és nő, ember és Isten ... "átérzett igazság" egy Férfi szájából

"A megpróbált kontroll, hogy a férfi a nő fölött áll, ez több más szintre kihat.

Nagyon sok szintre.

És a föld megy itt tönkre.

A férfi uralma alatt.

Itt van a változás, a megfordulás ideje.

... a férfi a beteljesedését a nőn keresztül találja meg.

És a nő a beteljesedését a férfin keresztül találja meg.

...

Mit jelent ez? A férfi kész arra, hogy nő legyen. 

Úgy érzi magát. Beleéli magát a nőbe és a nő lényébe beleéli magát, 

ami teljesen más mint az ő lénye. 

És belül olyan lesz mint egy nő, úgy érez mint egy nő, 

annyira amennyire ez sikerül neki.

És ha ő túlmutat és túlnő ezen a férfiságon, 

ezen keresztül lesz teljes. egy teljes férfi, egy teljes nő, egy teljes ember.

És ugyanez érvényes a nőkre is. 

Ők kiteljesednek egy férfin keresztül, csak és kizárólag egy férfin keresztül, 

ha olyan leszek mint egy férfi, tisztelettel. 

És normál esetben nem sikerül a nőknek.

...

Az egyik legfontosabb megfigyelésem az elmúlt időben,

ez a dupla eltolódás, kettős eltolódás törvénye. ..." 

Hogy miért nem sikerül ez általában a nőnek? A videóban egy példa formájában benne van.

Fantasztikus ez az EMBER.

Hála!

A valósághatár - avagy mindig kapsz, ha kérsz :)

Hamvas Béla: Zen (részletek)

"Buddha tanítása, hogy az isteneknek, az emberi lényeknek, az állatoknak és az élő létezőnek állandósága nincs. Szellemi és asztrális és ásványi és biológiai és pszichológiai erővonalak (ösztönök, indulatok, szándékok, vágyak, kívánságok) vonzattal telítődnek (tanha, trisna – életéhség, kapzsiság, szomjúság, sóvárgás) s a vonzat következtében az erők egymással kapcsolatba tömörülnek, megalkotják azt a halmazt, amely a létező feltétele. Az erővonalak egymást áthatják. Ez az interpenetráció (egymást közösen áthatás), s ennek következtében úgy tűnik, mintha a lény magja szubsztanciális lenne. Buddha azonban azt mondja, hogy a viszonylatok kapcsolatait sikerült megbontania. Mit kell tenni? Az életéhséget meg kell szüntetni. A központi vonzatot ki kell kapcsolni. A viszonylatok meglazítását ezzel megindította, az erővonalakat legalábbis meglazította és a tömörülés helyett a szétszóródás folyamatát kezdeményezte, aminek következménye, hogy a szubjektum önmagát felszámolja. 

Van valami, amit Buddha bhútakotinak, valósághatárnak nevez. Ez a valósághatár, mondjuk, az erővonalaknak az az állapota, amikor a vonzat (életéhség) éppen megszűnik, és a létezést alkotó tényezők egymást átható tevékenysége a nulla pontot eléri. Az erők nem vonzzák egymást többé. Modern analógiával, az erőket egyfajta neutron-állapot hatja át. Egymással szemben semlegesek maradnak. Az interpenetráció leáll. Ezt a pontot hívják valósághatárnak. A modern fizikában ez az a határ, amelyen innen valami még szubsztanciális anyagnak látszik, amelyen túl pedig erővonalaknak, s a fizikai jelenségek e határ körül fluktuálnak, hol anyagi, hol energiaalakban jelentkeznek. Ha valaki ezt a pontot önmagában eléri, maga saját magán kénytelen a valóság felbonthatóságát tapasztalni, és semmi kétsége sem marad afelől, hogy amit valóságnak nevezünk, az csupán a viszonylatok szövevénye, amely mögött nincs más, mint az életéhség, s ha ezt az életéhséget legyőzöm, a szövevény felbomlik. 

Az igazság megvan. Tennivalónk, hogy alkalmazzuk. Nem könnyű. Az embert nem ereszti az a bizonyos sötétség, mert az életnek semmire sincs szüksége, csak önmaga felől való sötétségre. Az élet egyetlen feltétele. A dolgot valamiképpen úgy kell megoldani, hogy az élet ellen kellene élni. Nem önmegtagadásban. Buddha a gyönyörhajszát elvetette, de az aszkézist is elvetette. Az egyetlen út a kettő között vezet. Benne, de fölötte. Úgy, hogy az ember itt marad és távozását se nem késlelteti se nem sürgeti. Itt marad és tudja, hogy az időben itt van az időtlen. (Böhme: Zeit in Ewigkeit. Blake: eternity in an hour.) A pillanatban az örök. A földön a transzcendens. Az észben az észt meghaladó tudás. A tudás az élet minden mozzanatában, mint abszolút konkrétum van jelen, anélkül, hogy eredetét és gyökerét az észt meghaladó atmoszférájában elhagyná, s anélkül, hogy az élet adottságait megtagadná. Megkettőzött folyamatosság, egyszerre fent és lent. „Magam fölött tökéletes világosság (bodhi), alattam a lények, akiket meg kell szabadítanom (szarvaszattva).” Itt kell állnom, ahogy meg van írva, de „ha felmegyek az égbe, az egész világegyetemet magammal húzom.”

...

Lin-csi (japán nevén: Rindzai) először alkalmazta azt a felriasztást, ami később aztán a zen bázisa lett. Nem várta meg, amíg valaki a dhjánában (a meditációban) az alvajárást lassan eloszlatja, hanem beleavatkozott. Kívülről? Vagyis belülről. Más szóval úgy belülről, hogy kívülről, és úgy kívülről, hogy belülről. Buddha tanítása szerint senki se csinálhat senki helyett semmit. Végül is csak egyetlen beavatkozás lehetséges, ha valaki önmaga avatkozik bele önmagába. Az időtlenből az időbe. A túlnanból abba, ami itt van. Onnan, ahol idő és időtlen, a túlnan és az „itt van” egy. Az éber valóságból az álmos káprázatba. 

...

Az élet teljes értelmét a valósághatáron nyeri el. A valósághatár azonban nem kívül van, hanem belül, vagyis közvetlenül a középpont mellett, amely belül is van, kívül is van, és nincsen sem belül, sem kívül. Aki szatorit nem élt át, értelmetlenül tévelyeg, itt van, anélkül, hogy itt lenne. Csak ha valaki a valósághatárt egyetlenegyszer átlépte, és járt „külföldön”, élhet teljes értékű életet. Itt van, anélkül, hogy itt lenne. Benne és fölötte. Szilárdan egy helyen és megmozdíthatatlanul úgy, hogy egymást követő két pillanatban soha sincs ugyanott. A nehézség ebben az, hogy csak az érettek számára fogható fel. Kik azok az éretlenek? Buddha azt mondta: vannak kevésbé koszosak, akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. A többi egyetlen szót sem ért. Az érettség pedig azon a ponton derül ki, hogy érte nyúl, vagy sem. „Nem beszélek rá senkit, és nem beszélek le senkit, csak megmutatom, hogy mit kell tenni.”Szabhadanam dhammadanam dzsanati – a lét minden java közül a legfőbb a tanítás java."

Forrás: A láthatatlan történet, Köszönjük.

xxx

Most nem belealudni, kibírni a felbomlást, nem megijedni. 

Nem összekeverni az életéhség hiányát a halálvággyal. 

Nem gondolni magamról semmit, csak hagyni, csak lenni, csak benne lenni ebben az ürességben.

Minden a legnagyobb rendben van.

Kétszer nem léphetek ugyanabba a folyóba. 

A női lét és a megszabadulás

"A női lét ugyanazokat az állomásokat érinti, mint az emberi lét: ismeri az ősállapotot, az elanyagiasodást, az ébredést, az ismétlést, a külső sötétséget és a megszabadulást. Az állomásoknak azonban sajátos női természetük van, amelyek a férfi állomásaival soha össze nem téveszthetők. Éppen ezért, amikor a női lény megszabadulásáról van szó, nem szabad hinni, hogy itt a cél az isteni értelembe való visszatérés. A nő nem az örök intelligenciába való visszatéréssel szabadul meg, hanem az ősi emberi női alakjába, Sophiába, az Égi Szűzbe térve. A megszabadulás jelképe: Isis, karján a kis Horussal, Magna Mater, karján a gyermekkel, aki az emberiség. A női lényben felébredt égi szeretet. Mert a szeretet az éberség legmagasabb foka." (Hamvas Béla: Scientia Sacra, 172. o.)

Miért van az, hogy pontosan tudom, hogy az utolsó állomás küszöbén térdelek, és még mindig azt hiszem, hogy a külső sötétségben nekem kell gyertyát gyújtani. 

Magam vagyok a gyertya, önmagamat kell meggyújtanom.

A sötétség azért van, hogy felismerjem önmagam fényét.

Mindenki sötétségbe születik és annyi fényt visz bele, ami önmaga.

A sötétség még soha nem tudta legyőzni a fényt. Ugyan mindig újra és újra megpróbálja, de csak a belső sötétség az, ami veszélyes, mert az nem sötétség, hanem levegőtlenség. 

Minden elem kell, hogy a gyertya, a tűz égni tudjon. De leginkább a levegő az, ami fontos. Mert hiába van ott minden, ha nincs levegő.

Innen jön a kitörés vágya, a menekülésé, ami mélyebb szinten tiszta szabadságvágy. Nem függeni sem az anyagtól, sem az étertől. Magad lenni a tűz, elégetni mindent, felszabadulni az ittlét kötelékeitől és semmit sem hagyni magadból. Tiszta füst képében továbblépni, kitágulni. 

Hogy tűzvészként, vagy egy szál gyertyaként égsz, a te dolgod. De az égés akkor is lezajlik, ez a fázis nem kihagyható. 

Ezért érzékeli a tanítvány a szűkséget. Mert szűk a hely, kevés a levegő.

Ezt a prést nem lehet megúszni. 

Az utolsó előtti pillanat a fulladozásról szól. 

xxxx

"Ma éjjel álmomban fiat szültem, de nem volt életképes, és én nem küzdöttem az életéért. Magára hagytam, majd elrejtettem. Borzasztó lelkiismeret-furdalással jártam az emberek között és aggódtam, hogy vajon tudják-e."

Ez már a prés. Innen már csak kifelé mehetek. Ha ellenállok, ha nem, nincs visszaút.

Fejem a víz alatt

Jól ki van ez találva.
Ha nem az én fejem lenne, csak kacagnék ...
Bizonyos részeim kacagnak is :D

Én meg levegőért kapkodok.
Érzem, hogy szorít a létezés.
Hogy élni akarok-e, és hogyan?

Amikor el kezdenék agyalni rajta, hogy hogyan is lehetne megint megúszni, valamit, ami fáj, ami kellemetlen, vagy veszélyes, jön ő

és gluglugluglu .... és én megköszönöm

aztán amikor párbeszéd van, és nekem ki kell mondanom valamit, és mégsem tenném, persze csupa megszokásból

megint itt a kéz és glugluglu ... köszönöm

meg amikor olyat gondolok magamról, vagy csak hallgatom a belső hangokat, és nem mondom nekik, hogy "kuss, ez már nem én vagyok", jön ő

és glulguglu ... víz alatt a fejem megint

kacagnivaló, tényleg

a mindennapi élettel megküzdeni, mert most megint sokszor érzem, hogy küzdelem van és akkor jön

és glugluglu ...

nagggyon jó módszer

ha én nem mondom, hogy kuss, a belső leszakadt és még küzdő részeknek, akkor víz alá nyomás van,
és mindjárt tudom, hogy mi a fontos ...

a szív

egyedül ez

hogy még mindig dobog

és hogy kapkod levegő után

és amikor újra beáramlik a friss levegő, a tiszta éter

akkor újra és mindig tudom is, hogy ÉLEK


a hogyan tulajdonképpen mindegy is


hiszen magamnak teremtem és húzom még mindig az időt


de már megvannak a távlatok


látom a síneket, amint egybeforrnak

a lehetetlen találkozik a lehetetlennel


tárgyiasul az álom

?

mi van?

gluglguglu ....

Kegyelem ösvénye

Hát itt vagyunk, s itt vannak Ők. 
Az Istennő megnyilvánulásai néznek szembe velem.

"Most, hogy már újra NŐ vagy, nézz a szemünkbe, nézz az arcunkba és ismerd fel végre valódi önmagadat!

Gyermekünk s létbehívott formánk vagy.

Az ösvény, mely a szentélyhez vezet.

A szentélyben kagyló, mely éppen kinyílóban.

Ne engedd, hogy durva kezek újra visszazárják!

Lépj elő, s vedd el hatalmadat!

Az okosok és a gondolkodók majd visszariadnak attól, amit mondasz.

De ne félj, veled vagyunk, erőd hatalmas és tiszta.

Nincs mitől félned, kedvesem.

Az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni, s aki megpróbálja, darabjaira hullik.

Minden itt van, s minden benned van.

Az élet megy tovább, de tudd, most már te vagy a középpont, te irányítasz.

Léted öledbe hull, szíved virágzik, nincs semmi, ami visszatarthat.

Nyomodban járok, benned élek.

Én vagyok Ő, s Ő vagy Te.

A kegyelem ösvényét járod.

 Ez az az út visszafelé."

Ez is bennem történt ... belső történet

Egyszer láttam az égi templomot, a csipkézett fehér falakat.
A hatszögletű tornyot, a kilátót.
Láttam magamat s láttam őt is, amint nézünk lefelé, egy csodás kék gömbre, és hogy engem valami nem hagy nyugodni.

Nem próbált lebeszélni és nem próbált tartóztatni.
Csak a szemembe nézett és mindent értett. Gyengédség, elfogadás és bizalom volt e tekintetben. Azóta is sokszor látom ezeket a szemeket, oly könnyű bennük elmerülni.

Egyszerre erőt adó, biztató, szerető és megtartó, kimondhatatlanul meleg barna szempár.


Értette, hogy hiány van bennem és hogy ez a hiány lefelé húz.
Megtarthatna ugyan ott, maga mellett, de jobb lesz ha elenged, hogy átélhessem még egyszer, talán utoljára, ami hiányzik.

Éreztem a vágyat, amit itt lenn a földön is éreztem, és nem tudtam neki ellenállni.

Mindennél fontosabb volt és nem volt rá más megoldás, csak egy.

Most már tisztán tudom, hogy ezért jöttem, hogy még egyszer átéljem az anyaságot.
Testemmel táplálni, óvni, támogatni egy kisbabát, véremből és húsomból adni valakit a világnak, majd szabadon engedni és átélni az elszakadás szépségét és fájdalmát.
Virágozni és gyümölcsöt teremni.

Ez hozott vissza, tudom. Hála, hogy ezt élhetem.

Hogy ezt mennyire tudatosan, vagy öntudatlanul, felkészületlenül, vagy rossz választások gyűrűjében élem, már nem is annyira fontos.
Ezt élem és ez nagy áldás. Mert ezáltal váltam nővé. Sőt, előbb lettem anya, mint valódi NŐ.
Fordítva nehezebb lett volna.

A csúszdát is "láttam", amin visszafelé érkezem, és hogy a kedves még utánam küld valakit, aki majd vigyáz rám. Ő odafentről "figyel" és néhány éve, ha nem is közvetlenül, de érzékeli minden bajomat.

Lát engem és én érzem őt.

Megérte. Tényleg.
Minden bánat, mostani rossz érzés, a hibák, amiket elkövettem és a házasság börtöne, amibe raktam magam, mindez megérte.
Nem bánom. Ezzel együtt is jó volt így.
A hiány betöltődött és amikor majd az elengedés, elbocsátás is megtörténik mindezt teljes körré érlelve, új kört kezdhetek, vagy visszamehetek oda, ahonnan jöttem.


Választani fogok és jól fogok választani.

(És az a vicces az egészben, hogy mindez már megtörtént, már teljessé vált és már választottam.)

Mihez ragaszkodom még (mindig)?

Itt van előttem az életem, a jelenlegi.
Főleg szemétdomb, elég nagy rakás.
Persze vannak csodás találmányaim, kincsek, amikhez kellett ez a szemétdomb, valljuk be.
Enélkül nem ment volna.
A szemétdomb is maga egy csodás teremtés, ha elég távolról nézem.
Jó messzire kell hozzá menni, de azért csodás mintázatok vannak ebben is.

Mennyire tartom még mindig az enyémnek mindezt, ami volt, ami voltam?
Mennyire hagyom, hogy hozzám ragadjon?
Mert távozóban van ez a világ, érzem, de még egy-két ponton erősen ragad.
Persze a ragasztó szép nevekre hallgat, úgy mint "másokért való felelősség", meg "szeretet",
meg "kötelesség" stb. de valójában egy anyaga van és ez a félelem.

Hogy mi lesz velem enélkül a világ nélkül?
A jól ismert és biztonságos szemétdombom nélkül?
Mi lesz, ha valóban elengedem?
Ha eltűnik és vele az a részem is, akit magaménak tartok még mindig?

És még valami.

Nem elég csak úgy fejben elengedni ezt az egészet, mert a valódi elengedés azt jelenti, hogy készen állsz a halálra.
Hogy elértél arra a pontra, hogy most akkor elengeded ezt a formát is.
Nem ragaszkodsz hozzá, akár ki is mész belőle, mert már mindegy.
Nem kötődsz már ehhez sem.
Mert tudod, hogy nem lényeges.
Nemcsak tudod, de érzed is.
Hogy érzed, mert tapasztaltad, hogy sokkal több vagy a testednél, hogy test nélkül is egészen jól el tudnál már boldogulni.

Itt még nem tartok.
Sőt, néhány erőszakosabb kísérletet már át is éltem ezzel kapcsolatban.
Hogy a test lehull, elájulna, ha engedném én meg nézek ki már nem a fejemből, de nézek körbe és
vagyok, de a test éppen irányíthatatlan. És akkora erőm van olyankor, hogy hihetetlen számomra is.
A ragaszkodás ereje, a fókusz valamiért nagyon erős.

És nem rohanok orvoshoz, hogy szereljen meg.
Mert titkon tudom, hogy ez valami más, tüneteket sorolhatnék, de tudom, hogy a TUDAT kísérletezik ilyenkor.
Hogy megpróbál kiszedni a testemből, de valamiért még mindig nem engedem.
Pedig ilyenkor akkora energia érkezik, egyszer-egyszer sikerült már együtt rezegnem vele, akkor a testem is irányíthatóan egyben maradt, de ez elég ritka. Ahhoz tökéletes egyensúlyi állapot kell és hogy benne legyek a pillanatban.

Talán ezt kell követni, ezt az energiát és nem félni.
Elengedni a testet is, aztán majd lesz valami. Követni a tudatot, mert mutatni akar valamit, csak talán még nem vagyok rá megérve, vagy attól félek, hogy vissza sem jönnék.

Nem félek.

VÉGTELENÜL SZERETŐ TUDAT TENYERÉN LÉTEZVE ÉLEK.

Közben a kisénem meg a hétköznapi életem rendkívül kemény, éppen szenvedő fázis van, amit a szemétdomb végeláthatlan tisztogatása és szemlélése ural.
Tudom, hogy feljebb kell emelnem a nézőpontomat, hogy mindez már a múlt és nincs dolgom vele.
Hogy a szemétdomb nem az enyém, mert én vagyok más.
A múltamé, de az átalakulás rendkívül fájdalmas.
Nem szabad beleesnem az önmarcangolásba és az elmém sugallta bűntudatba.
A társadalom, vagy a társam szerint rengeteg hibám van.

Ez az ő igazsága, az enyém pedig az, hogy szabadság van, és bármi bármikor megváltozhat.
 Az egyéniséget az erényei teszik naggyá, de a hibái szerethetővé - valahol mintha ezt olvastam volna.

Minden út a legelső lépéssel kezdődik.

Akkor lépjünk.

.

Csendzene

Megengedés.

Csend.

Beáradás.

Csend.

Egyszerűség.

Hiánytalanság.

Lebegés.

Átmenet.

Kitöltés.

Kifestés.

Beáradás.

Pulzálás.

Érintés.

Ölelés.

Csend.

Repülés.

Tágulás.

Ébredés.

Kilépés.

Csend.

Kérdés.

Választás.

Megengedés.

Egybeolvadás.

Elengedés.

Repülés.

Csend.

Csend.

Csend.

Zene.

Rigófütty.

Napsütés.

Csend.

A Nap is mosolyog.

Végtelen csend.

Kezdet és vég összeért.

Majd. 

Te is.

Érezni fogod.

Már érzed.

Csend.

Csend.

(A csend beszél s 

én hallgatok.

:)

Sebződhet-e a lélek?

Talán nem, nem igazán.
Mert ha igen, akkor mélyről jövő erők kezdik el azonnal helyreállítani.

De mégis néha azt érzem, hogy ha a lélek nem is sebződött meg bennünk, emberekben, az egyensúly nagyon is billeg és már a legszélső határokig kileng.
Talán a földrengés is ezt mutatta.
Talán a sok-sok fiatal tehetség korai halála is ... nem tudom.

Egyet tudok, nemcsak a személyes életemben kellenek új alapok, de társadalmi szinten is, mert ha így megyünk tovább, nem sok jóval kecsegtet bennünket az ég.

És legyen bár tavasz és virágok illata száll a szélben és nagyon jól magamba tudok feledkezni és élvezni a létezést, azért talán van még itt némi dolgom ezzel, amit jó pár évvel ezelőtt leírtam.

Újra elolvastam és ma is vállalom: A női lélek sebe.

Szerinted?

I fade into you

If you were the ocean and I was the sun

If the day made me heavy and gravity won

If I was the red and you were the blue

I could just fade into you 

Ha te lennél az óceán én pedig a nap

S egy nap súlyos lennék s legyőzne nehézség 

s én lennék a piros te pedig a kék

Egyszerűen csak beléd olvadnék.

If you were a window and I was the rain

I’d pour myself out and wash off your pain

I’d fall like a tear so your light could shine through

Then I’d just fade into you 

Ha te lennél az ablak s én lennék eső

Kiömölnék, hogy fájdalmad lemossam

Ügy esnék mint könnycsepp hogy fényed átjárhasson

Egyszerűen csak beléd olvadnék

In your heart, in your head

In your arms, in your bed under your skin

Til there’s no way to know where

You end and where I begin 

A szívedbe, a fejedbe

a karjaidba, az ágyadban a bőröd alá

míg csak már azt sem tudod hol

érsz véget s hol kezdődök én.

If I was a shadow and you were a street

The cobblestone midnight is where we'd first meet

Til the lights flickered out, we dance with the moon

Then I’d just fade into you

Ha én lennék az árnyék és te lennél az utca

A macskaköves éjfélben amikor először találkoznánk 

Csak táncolnánk a holddal míg a fények kialszanak

s én csak beléd olvadnék

In your heart, in your head

In your arms, in your bed under your skin

'Til there’s no way to know

Where you end and where I begin

A szívedbe, a fejedbe

a karjaidba, az ágyadban a bőröd alá

míg csak már azt sem tudod hol

érsz véget s hol kezdődök én.

I wanna melt in I wanna soak through

I only wanna move when you move

I wanna breathe out when you breathe in 

(Then I wanna fade into you)

Be akarok olvadni, át akarok szivárogni

Csak akkor akarok mozogni, amikor te

Akkor akarok kilélegezni, amikor te belélegzel

(És akkor beléd akarok olvadni.)

If I was just ashes and you were the ground

And under your willow they laid me down

There’ll be no trace that one was once two

After I fade into you

Ha csak hamu voltam s te voltál a föld

majd lefektetnek szépen fűzfád alá 

Nyoma sem marad majd, hogy egyszer kettő volt az egy

Miután beléd olvadtam.

Oooooo oooooo oooooo

Then I just fade into you

Oooooo oooooo ooooooThen I just fade into you

Then I just fade into you

Then I just fade into you

oooooooooooooooooo

Csak beléd olvadok ....

xxxxxxxxxxxxxx

Csak emlékezésképpen, érdekes kis visszatükröződése annak, ami van, volt s lesz és nyoma sem marad annak, hogy az egy - valameddig - kettő volt :)

"Tudta és érezte, hogy ez mindig is így volt és örökké így is lesz. Az idők végezetéig tudna így ölelkezni vele. Hogyan is akarhatna mást, mint ezt? Ilyenkor önmagát sem értette. Miért is menekül ez elől mindig egy idő után? Egyszerre vágyik rá, aztán menekül. Talán mert megijed - megijed attól, amit ilyenkor érez - hogy nincs idő és nincs tér, hogy nincs ő és nincs én. Hogy teljesen egymásban vannak, szinte elvesznek egymásban." (http://feherkrisztina.blogspot.hu/p/love-fictio.html  4. rész )  

 

Biztos pont - átszűrődő üzenetek a párhuzamos világokból

"Amit most mondok, ne akard megérteni, 

nyitott szívvel olvasd."

Raffaello: Az első mozgató

I.

"Az első mozgató midőn létrehozta az első mozdulatát, 

érezte és egyben teremtette az ellenállás erőit is.

A mozdulat az ellenállás leküzdéséből ered, s olyan erő hatja át, 

mely túl van minden logikán, szenvedélyen, vágyon.

A bizonyosság, s maga a mozdulat a mindenben van, onnan ered,

éli önmagát és nem gondolkodik.

Áthatja mindaz, ami a teremtés kezdete óta jelen van,

s ahova elér.

Minden benne van a mozdulatban, de

képkockákra bomlik, 

végtelen dimenzióba nyílik, melyek összeérnek.

A csigaház éppúgy mint az őrtorony egy-egy belépési kapu,

de a kapu kinyitásához több kell, mint bátorság.

Odaadás kell, 

ráhagyatkozás kell, 

bizalom az ismeretlenben, a láthatatlanban.

Amikor az az erő, melyre ráhagyatkozhatsz, megkísért,

szenvedni fogsz.

Minden sötétet fel fog előtted sorakoztatni, hogy eltántorítson.

Senki sem tud segíteni rajtad, de ha

megvan már a biztos pont, 

amin lelked támaszkodik és elméd elpihen,

nem vesz, nem vehet rajtad erőt.

Egybekélve vele, önmagadba olvasztva ezt az ijesztő erőt,

minden tudás birtokosa lehetsz,

de jaj neked, ha erőddel visszaélsz.

Akkor száműzött leszel, örökre bolyongva keresheted

a visszavezető ösvényt,

mely előled elbújik

s addig újra nem mutatkozik meg,

míg minden leckédet újra meg nem tanultad."

II.

"Midőn hajlékomra érkezel kedves, 

és beterít az éj, gondolj rám.

Mindenem a tiéd, ahogy Te is a tiéd vagyok.

Minden sejtemben vágyódom utánad, 

s tudom, soha nem érinthetlek,

mégis 

egyek vagyunk, 

mert a teremtés kezdetétől egyben vagyunk.

Ha majd a szívedben dobogok, tudni fogod

'ez a kedves ereje, mely értem dobog'.

A legsötétebb pillanatokban sem hagylak el,

kísérlek, hordozlak, taszítalak a fény felé.

A fényben fogsz csak rám ismerni,

s kacagni fogsz kettéosztottságunkon.

De jaj nekem, ha eltaszítasz!

Kihez is mehetnék? Hova is bújhatnék?

A tudatlanság köde betakar, ha nevemet elfelejted.

Én is Te vagyok."

III.

"Midőn az éj leszállt, s a pillangók megpihentek, eljött hozzám az Úr, a magasztos.

Maga erejéből erőt vett rajtam, lényem legmélyére hatolva fiat szült bennem.

E fiú lassan cseperedett, megtanult járni, beszélni, de még nem eszmélt magára.


Eljött az én időm a külvilágban.


Feleségül adtak a legelőkelőbbhöz, ki kedvesen, gyengéden bánt velem.

Éjjelről éjjelre szerelme tüzével hevített s lelke tengerén ringatott.

Több volt nekem, mint szerelmem, uram volt, biztatóm s tanítóm is egyben.


Mikor szemét lehunyta, megjósolta jövőmet:

lesz egy kor, melyben fiamat magamban újraszülöm,

neki nevet adok, s örök nászban sétálok át a fénybe.


Nincs más dolgom csak emlékezni szavaira, azok értelmét nem kutatni, nem keresni,

csak engedni, hogy történjen, ami történni fog.


Az Úr, a Fiú és a Szerelem egy,

s nincs más dolgom, mint e hármat egyszerre beengedni."



2015. március 29.

István emlékére - gyere vissza Vajk

2014. március 21.

ma a bazilikában jártam
szent jobb és társai
szentek üvegablakokban
erő és energia
majd hang, hogy "nem támasztjuk többé az egyház falait
ami eddig hasznos volt, most már a múlt
kivonódunk, visszatérünk, el fogunk porladni"

xxx





miért van mindenfelé a széthúzás, ezt kérdeztem a minap

"ez egy olyan nemzet, ahol a kezdet rögtön árulással indult"

7 vezér, vérszerződés
egyezség, szokásjog: a legidősebb lesz mindig a vezér Árpád családjából

bölcs döntés, lehet előtte hétköznapi, természetes, emberi élete,
nem az egész élete a királyságról szól

Géza mégis eltörli a szenioritás elvét
 - mai történelemoktatás ezt fontosnak, hosszú távon építőnek tartja a keresztény vallásra való áttéréssel együtt -

de mit mond a lélek, a lélekcsoport hangja?

itt van egy metszéspont a nemzet életében,
Istvánban kereszteződve

eleve két neve van - hát nem érdekes ... ?

melyik az igazi?
mikor egyesül újra?
mit is tett és ez milyen hatásokkal jelentkezik a mai napig?

- Vajk, tradíció, ősök tisztelete, egyezség betartása, ősi vallás és hagyományok, tiszta nemesi vér letéteményese, Árpád és Emese fiának unokája, ilyenformán "isteni vér" is csörgedezik ereiben (Álmos mítikus születése és vezettetése)

- István, családé a hatalom, fiúági öröklés, új vallás, népirtás, Árpád-ház meggyengítése, államalapítás erőszakkal

István, mit lát ebből a két útból?
apai minta erős, amit mond, úgy kell legyen
körülötte idegen tanácsadók,
vallása új, régi vallás üldözendő
idegen papok nevelik

Géza belső konfliktusa: szenioritás alapján nem fia lenne az utód
pedig ő már hatalomban, vagyonban gondolkodik

Európában más a minta, lehet másképpen is?

eldobja a régit az újért, szerződésszegést, hitszegést követ el

ehhez az új vallás, az idegenek beengedése csak eszköz
az "isteni" tradícionális nemzeti eszmét felcseréli egy kényelmesebb és nagyobb hatalmat biztosító,
elsősorban saját családját, s már nem a nemzetségét szolgáló anyagi céllal

erre épül az állam, a mai is

- figyeled a párhuzamokat? - 

széthúzás, pártoskodás, valami elindul, rögtön jönnek az okosabbak, 

a jobban helyezkedők és máris kezükben a hatalom 

egymásra mutogatás

saját zsebre kormányzás

mindent elfelejt, aki felér, csak a hatalom érdekli

az elsőszülött, immáron István örökli a trónt
Koppány ez ellen lázad fel,
kötelessége volt lázadni, hogy betartassa a törvényt
felnégyelik - mint a táltosokat - Koppányt is visszavárjuk

innentől hitszegésre épül az ország
mindenkit, aki ezt tudja, meg kell ölni,
a tátosokat, sámánokat is

vallás- és népirtás

de az ég visszavág ezért
elveszi Imrét, a nemes sarjat
aki pedig letéteményese lehetett volna tisztasága által,
hogy továbbvigye az ősök eszenciáját, dédanyja erényeit

képzeld magad István helyébe
apja, akit tisztel, akire felnéz, hitszegésre készíti fel
apai minta a hitszegés: "én akkor is több vagyok, többet érdemlek, enyém az ország, a hatalom"

István öreg korára megért valamit ebből,
visszatér az ősök hitéhez, de már más módon,
saját hitrendszerén belül

Máriára bízza az országot
- az Emesében még meglévő erőre -
a női istenségre, a természetre

szimbolikus, ahogy leteszi a koronát és a kardot - az apai átkot
majd felajánlja az országot a NŐI ISTENSÉGNEK, a NAGY ANYÁNAK
mert tudja, megértette, hogy van a hatalom, van az erő, ami FÉRFI MINŐSÉG,
de a NŐ EREJE ÉS AZ ÉLET TISZTELETE NÉLKÜL ez csak pusztítást és pusztulást hordoz

ide kell eljutnia a magyar férfiak többségének
hogy a belőlük kiemelkedő egy(ek) valóban a nemzetért tudjanak majd tenni
ne önmagukért, a hatalomért, pénzért, vagyonért,
hanem a jövőért,
alázattal szolgálva azt, ami több
az életet

xxxxx

ezért van széthúzás, ilyen értelemben tényleg ősi "átok"
egy minta, ami azóta is itt van

hol van Vajk?
mikor ér vissza vajon az a rész, ami száműzetett,
mert nem tudott megnyilvánulni,
számára az előd elvágta az utat

kell a férfierő, kell a harc, de a legtöbb mégiscsak
az egység
az ÉLET

hányszor történt ez még meg a történelem folyamán?

és IV. Béla vajon nem ezért volt-e ilyen gyenge,
hogy már nem ismeri fel a mongol seregben a rokonokat?
akik segíteni jöttek, mert baj van nyugaton
- nyilván ők érezték, kapták a jeleket -
az átok még egy átokkal súlyosbodik

az Árpád-ház női vonala sokáig őrzi az eredeti esszenciát
és egyensúlyozva tartja a rendet
Szent Margit, Szent Erzsébet tisztaságukkal és vezeklésükkel őrzik a magyar lelkeket
a magokat

a nemzet azóta is bűnhődik
a minta még mindig itt van, szinte tapintható, látható

Két ember próbálta eddig megtörni majd két nemzetfordító esemény.

Mátyás királyunk, akinek halála azóta is vitatott, egyedül áll a magaslaton.

Rákóczit szintén elárulják, háta mögött békét kötnek, ő elbujdosik.
Az egyetlen lehetséges megoldást választja.
Nem lép addig magyar földre, amíg az a szabadság hazája nem lesz.
Vajon ő mikor érkezhet meg?

1848.
Széthúzás itt is van, de inkább túlerő.
Ez az átok visszacsapódása,
és a történelmi-geopolitikai helyzet következménye, ahogy 1956 is.
Azóta néma csend.

A hatalom mezeje ilyen itt e földön.
Ezt kell kitisztogatni. És ehhez kell az erő. Nagy erő kell.
Majd meglátjuk.

kell a férfierő, kell a harc, de a legtöbb mégiscsak
az egység
az ÉLET