Árnyék-én - a Szabotőr

A Szabotőr nevű altípus keletkezése egy hosszadalmas folyamat eredménye, tulajdonképpen a nevelésnek hívott idomítás és a féltésnek nevezett traumatizálás gyümölcse.

Jó nagy gyümölcs, kár hogy ehetetlen, sőt mérgező.

Adva van egy kisgyermek tele energiával, kíváncsisággal és életörömmel.
Léte alapja a környezete és az onnan jövő ingerek.
Ezeket nemcsak érzékszerveivel fogja fel, de minél kisebb, annál inkább a környezetben felé irányuló figyelem és érzések minőségén keresztül is.
Sokáig egy édesanyjával, egy térben vannak, elválaszthatatlanok.

Én is, Te is ilyen voltál, tökéletes és boldog gyermek. Alaptermészeted szerint adtál energiát a cselekedeteidbe, lehet, hogy szemlélődő voltál inkább, aki szeret üldögélve egy dologgal sokat foglalkozni, de lehet, hogy harsány voltál és "erőszakos", vagy izgága és "egypillanatramegnemáll" forgószél típus.

Olyan, amilyen.

De aztán jöttek a felnőttek és elkezdtek téged hasonlítgatni a szomszéd Pistikéhez, a szomszéd Julikához, aki természetesen más mint Te, hiszen belőled csak egy van.

(Hogy nem tudják ezt a szülők, nagyszülők? Te ezt érted? Én nem.)

Szóval elkezdtek hasonlítgatni, hogy a másik már felállt, már mászik, már beszél, már eszik egyedül, bilizik ... stb. stb. És innentől - mivel mindenkinek van egy szomszéd Pistikéje, vagy Zsuzsikája - már nem az vagy a szemükben, aki lehetnél, akinek lennie kellenél, sokszínű egyéniség, hanem egy másolat, vagy napi terv.

Életed innentől már nem természetesen folyik, hanem a környezet bevonásával.

Elvisznek ide meg oda, hogy nincs-e gond ezzel a gyerekkel. Jó esetben nincs, azt mondják.

(Persze hogy nincs. Nincs veled baj, hacsak az nem, hogy egyedi vagy.)

Ha találnak valakit, valami "szakembert", aki közli, hogy hát kéne vele ezt, meg azt csináltatni, fejleszteni, "foglalkozni vele" .... onnantól máris bekerültél abba a mókuskerékbe, amit nyugodtan hívhatunk úgy, hogy  embergyár. Megkezdődik a munkadarab, azaz a Te, szabványosítása.

E folyamattal párhuzamosan a valódi én lemerül, elveszti a fonalat az eseményekkel, az élettel kapcsolatban, de valamit azért e mélységből is tud tenni.

Szabotál.
Ellenáll.
Nem tudja meg nem történtté tenni a folyamatot, de érezve az igazságtalanságot, ellenáll.

Az ellenállás, folyamatossá válva, teljesen megbénítja az érzékeidet, az intuíciódat és innentől nemcsak az elnyomott énrész - önmagad egyedisége - sikít benned, hanem a külvilág nyomása ellen létrehozott árnyék éned is, aki bár az ellenállás mentén tartja némileg a kapukat, hogy a külvilág ne romboljon le egészen, ezáltal olyan vastag falakat hoz létre, melyen még a tiszta szívvel és nyitott lélekkel érkezőknek is át kell magukat verekedni, ha valóban találkozni akarnak Veled.

Valódi lényeddel.

Hát, ez van.

Illetve ez volt.
Most már rálátok erre is.
És tudom, hogy minden félelem és minden seb behozva a jelenbe, eloszlik.

Éld a jelent, mást nem tehetsz.

Szembesítés - avagy van-e élet a halál után?

Mérlegre helyeztettem.
Még nem vagyok súlytalan és talán most először e négy év alatt még örülök is neki.

Emelkedni az elején nehéz, de aztán elkap a lendület és mennél még tovább, még tovább. Fel, elfelejtve mindent, azt is, amiért jöttél, amit megtenni szándékoztál.

Ezért vannak a kapuk, hogy ezt csak akkor tehesd meg, ha már bizonyos súlyokat elhagytál.
Nem erőszakkal, nem erővel, hanem természetesen, könnyedén, szinte észrevétlenül.

Még érzem a súlyokat és tudom, hogy dolgom van velük.
Innen "egyedül" már nem mehetek tovább, és azt is kezdem látni, hogy miért nem.
Szét kell szórjak, tovább kell adjak.
Érzem.
Nagyon is.

És ez így van jól.

Hála, hála, béke!

Szexualitás - dióhéjban

(Szexualitás. Mennyi minden van erről a fejekben, még az ébernek nevezett körökben is, de mennyi félreértés!)

1.
A szex egy kapu, mely önmagadba vezet.
Megnyitja az érzékeidet, hogy átléphess rajtuk.


2.
Az első feltétel, hogy szereted magad és nem dőlsz be a beléd nevelt hazugságoknak, hogy csak ekkor, meg akkor, így meg úgy szabad.


3.
A tested a tiéd, Te rendelkezel vele, becsüld meg, szeresd és hagyd, hogy más is szeresse.


4.
Nincs ilyen meg olyan nő, csak NŐ van, vagy "gyermek".
A NŐ minden sejtjében NŐ és képes mindezt megosztani a FÉRFI-val.
A "gyermek" viszont tele van sérülésekkel és mindent, a szexet is, e sérülések gyógyítására és/vagy sebei nyalogatására használja. Időnként átcsúszik büntető üzemmódba és dühét partnerén éli ki. Egyedüli gyógyítója a szeretet és elfogadás, ha ezt megkapja, idővel NŐ-vé érik.
A NŐ ad és befogad, nem vár el semmit, mindig ÖNMAGÁT adja, minden részét, hiánytalanul.

5.
A NŐ számára nem fontos, hogy a férfi mit csinál.
Ha ügyetlen, akkor is NŐ, akkor is jó neki a szex, ugyanis nemcsak a férfi fizikai testével, de lelkével is szeretkezik, s amit a fizikai férfi "ügyetlenül" csinál, kiigazítja láthatatlan párja odaátról.

6.
Ahol játszma van, nincs valódi gyönyör, csak kéj, vágy és testi orgazmus.
A gyönyör sokkal több ennél, a gyönyör két emberi lény összefonódása testben és lélekben.

7.
Nem cél, de mindenki számára lehetőség eljutni az isteni lét gyönyörébe egy másik szerető lénnyel testi-lelki-szellemi orgazmus által. Ahol eltűnik az egó, az elme, velük együtt minden játszma, hiedelem és akarat, ott kezdődik az isteni szenvedély és nyílik a beteljesülés kapuja.

8.
A szerelemmel/lélekkel teljes szex az egó halálán keresztül hívja be az új lényt, mely bár a fizikain keresztül él, mégis az érzékfeletti világban gyökerezik, van otthona.

9.
Sokan próbálnak ezen úttól eltántorítani, de tudd, aki a szexualitást és ezzel az ISTENI GYÖNYÖRT is megveti, még soha nem volt benne része. Tudatlan és ezért nem tudja mit beszél. A benned élő isten mindenre kíváncsi és mindent megél, de legjobban annak örül, ha tested minden sejtje ÉL és áthatja mindaz az ISTENI ÖRÖM, amiért fizikai testen keresztül létezni egyáltalán érdemes.

10.
Ha csak egyszer is átélted, soha nem felejted. Képességeddé válik, mely áthatja életedet.

11.
A halhatatlanság a Szerelemmel kezdődik ... és az ELENGEDÉS-SZABADSÁG-NYITOTTSÁG hármas kapuján át hajlik a végtelenbe.

.

Mindennapok közelről

Sűrű a közeg, amiben vagyunk.
Nagyon sűrű.
Néha jó lenne eltávolodni, teljesen kivonulni, ha csak néhány órára, néhány napra is.
Régebben ez ment is, megtehettem, szabadabb voltam a saját időmmel.
Vagy inkább jobban bele tudtam feledkezni a pillanatba, nem érdekelt, hogy mi történik, vagy mi nem történik meg.

Az embert, akin keresztül élek, visszahúzzák bizonyos kötelezettségei.
Bármennyire is jelen van  megvilágosodott lénye, a test érzi, hogy lehúzzák a dimenzió speciális erői, melyektől a testnek nincs szabadulás.
Tenned kell, enned kell, jönnöd-menned kell.
És a többi ember összes elvárása, mely vákuumként szippantaná ki belőled mindazt, amit csak lehet.

Nem könnyű, nem könnyű.

Átérzem, hogy mennyivel könnyebb lenne innen egyszerűen csak kivonulni.
Nevezhetjük halálnak is, megszabadulni a közeg lehúzó mintáitól és kapcsolataitól.
De nem ezt választottam.
Ebben a szakaszban, ebben az életben élni fogom a megvilágosodást az összes nyűgével együtt.

Már ki vagyok vágva a síkból, "már felálltam", mégis az a hely, ahonnan kivágtam magam, ezer szállal próbál visszatartani.
Tudom, hogy a legegyszerűbb a távolságtartás lenne.
Az, ahogyan sokan tanácsolták és meg is tették saját életükben.
Elvágni a közvetlen szálakat és új életet kezdeni egyedül.

De ez nem megoldás.
Nincs új élet ezen a síkon ugyanebben a testben.
A belső énnek van új élete, vagy inkább új teste, azáltal, hogy magadra ébredtél.
De új élet ugyanabban a testben ugyanazon a síkon csak a régi folytatása tudna lenni. Semmi más.

Amikor kivágod magad, mert van honnan kivágnod, hiányt hozol létre.
És ez húz vissza. Te hozod létre azzal, hogy kivágod magad. És ez iszonyú erőteljes tud lenni.
Érzed, és nem érted. Először nem.
Én megértettem.

Türelmesnek kell lenned, mert a valódi felállás majd a rajzlapon az lesz, amikor már nem húz vissza semmi, mert magától lefejtődik, legurul rólad.
Mert már megfoghatatlan, érezhetetlen, egy SENKI lettél a környezeted számára.
Az akarás, vagy annak szinonímája, az ellenállás, a nyomás-húzás csak még jobban benne tart, még tovább növeli a hiányt.

A könnyedség, az együtt áramlás, a megosztás, önmagad kitágítása és a körülötted lévők feltételek nélküli befogadása viszont téged táplál, nemcsak fizikai, de szellemi lényedet is.

Vicc, hogy ezt már tudom, csináltam/csinálom is.
Mégis néha vannak belső korlátok, belső lehúzó erők. Újabb aspektusok, egók, félelmek, melyeket a külvilág táplál, amikor nem figyelek, amikor elfáradok.

Mindig itt vagyok magamnak, de ebben a sűrű közegben néha megadom magam egy-egy régi aspektus eltűnőben lévő szellemtestének.

Ez is a folyamat része, nem kell tőle megijedni.
Már nem akarsz, már nem vágyódsz, csak lenni.

Kiürült valami és még nincs itt az új, ami betölthetné, ez van.
Új szakasz van, magad ura vagy, saját erődből, saját bölcsességedből táplálkozol.
Vajon tudod-e használni azt, amit már sejtszinten is tudsz?

Nem vetítek már ki képeket, vágyakat a jövőbe, tudom, hogy felesleges.
Egyetlen dolog van, ami fontos, az összes többi teljesen mindegy.

Mindennap ünnepelni azt, hogy VAGYOK, a TELJESSÉGET,
AMI KÖRÜLVESZ és LÉTEZNI A VÉGTELENBEN HÁLÁVAL.

És amikor már minden mozdulatomban, gondolatomban, érzésemben
csak EZ VAN BENNE, na, akkor jön a teljes és végleges megszabadulás.

Addig még utazunk egy kicsit ... de ÉN MÁR ITT VAGYOK és "soha, de soha nem hagylak el".

Még mindig ez az élet ...

Van úgy, hogy mélyrepülés van.
Na nem olyan nagyon, csak nem süt a Nap.

Ahogy kívül, úgy belül.
Elfogy az erő, átmenetileg homályba vész egy-két dolog.

De pont ez kell ahhoz, hogy újra és elemi erővel előjöjjön az, amivel még dolgom van.
Ami visszahúz a múltba, a múltamba.
Ami átvett minta, ami a túléléshez kellett, de már nincs rá szükségem.



A napokban többször megkérdeztem magamtól, hogy "miért is választom még mindig a kevesebbet?'

Kemény kérdés.
Erős és nehéz érzések kísérik.
A válasz és a vele járó képek, érzések nem kellemesek.
Visszavezetnek nemcsak a gyerekkoromba, de anyám fogantatásom előtti életébe, nagyanyámmal való viszonyába, gondolataiba és érzéseibe.
Örökölt reakciók és válaszként létrejött minták.
Egymás ellen elkövetett bűnök, csupa jó szándék, mégis szenvedés.
Szenvedtetés ellenállás nélkül.
Cserébe mélybe nyomott érzések, düh és el nem fogadás érzése.
Egy szerelem megakadályozása, érzelmi zsarolás, kényszerítés, a  bimbózó nő "meggyilkolása" anyámban, erőszak, szégyen.


Mindez az anyai ágon hosszan és erőteljesen jelen van.

Mennyire jó lenne itt már az a múlt idő!
De úgy látszik ezt most nem úszom meg.

De mi közöm nekem ehhez egyáltalán!
Már megtettem, elfogadtam és elengedtem.
Mégis itt van, megint.

Az én életemben hogyan is jelentkezik mindez?
Hát igen.

A gyerekkor, az első minták.
Elfogadás és támogatás hiánya.
Kommunikáció és megértés hiánya.
Félelem, gyerekkori magány, depresszió.
Elhagyatottság érzése.

"Egyedül vagyok és nem számíthatok senkire."

Nekem kell ezt újraírnom, elengednem, kibékítenem magamban,
először magamban,
majd bennük, meghívva őket a közös SZER-re,
ahol elengedjük és megbocsátják egymásnak mindazt, amit valaha tettek, vagy nem tettek.

Kemény.
Még mindig nem tudtam kibékíteni őket, pedig már sokszor próbáltam.
Anyám és nagyanyám még mindig "haragban" vannak, valamely szinten még mindig itt az a pókháló, amibe ők beleragadtak.

Elengedés és elfogadás."Türelem, menni fog."

Hogy is mondta nekem egyszer valaki: "Ezt az életünket jól elbaltáztuk."
Akkor nem értettem, hogy miről beszéltél, ma már értem.

Ez egy folyamatos karbantartás igénylő élet, pont olyan, mint amikor bolygóközi utazásra indulsz, csak a járgányról néhány dolog lemaradt, ezért időnként muszáj az automatikáról kézi irányításra váltani .... de nem baj, odafigyeléssel minden pótolható ...

ÉN pedig rendületlenül figyelek!
Szerencsére.

UI: És most akkor lehet, hogy abba a jó kis űrbe megint ez csúszott be? Hogy az a .... !  :)

A féltékenységről - belső párbeszéd

Az egyik legizzóbb szemű lény.
Pokollá teheti a percet, melyben belép tudatosságod helyébe.
Nem könnyű megszabadulni tőle.

De lehetséges!
Figyelj és érezz, egyszerre.

Tudod, hogy nincs birtoklás ... mindent tudsz!
Akkor miért is engeded?

Ez is csak edzés, semmi más.
Kicsit kemény, de már megvannak az izmaid hozzá!
Használd őket.

Én szeretlek.
Feltételek nélkül.

Még egyszer a félelemről ...

Van egy olyan félelem, amivel eddig nem nagyon tudtam mit kezdeni.
A háttérben mindig is itt volt, és megakadályozott nagyon sok mindenben.
De így volt ez jó, mert meg is védett sok mindentől.
Nem véletlen, hogy van, hogy itt volt.

Összefügg a Hanggal, a hang hiányával, amiről már írtam.
Összefonódva vannak itt ők ketten, tulajdonképpen olyan történések tanújaként, melyek velem és bennem történtek. Velem és bennem, az EMBERREL.


Ez egy gyökérfélelem.
Sokszor, sokféleképpen mutatta már meg magát.
Ott volt, ott keletkezett, vagy erősödött fel talán először Atlantiszban annyira, hogy elakadt a hangom, elakadt bennem a HANG.

Aztán még többször, mások érzései és tettei által közvetítve sokáig elemi erővel sújtott a porba és egészen a mai napig nem értettem, hogy mi ez, és miért  van itt. Miért nem oszlik el, mint a többi félelem.

Annyi minden eloszlott már.
A halál is szinte barátom, ha lehet ilyet mondani.
Nem félek a fizikai megsemmisüléstől és a fájdalomtól sem úgy, ahogy régen.
Tudom, hogy a fájdalom is csak nézőpont kérdése, ahogy a betegség is.
Energiablokk és a fókuszált, VALÓDI FIGYELEM EREJÉVEL, feloldható.
Megtapasztaltam.

De térjünk vissza a lényegre, amiért most itt ülök és írok.

Ez a félelem eddig így hangzott: "félek az emberektől".
Ebbe a gondolatba csomagoltam és ezért is nem tudtam vele mit kezdeni.
Mert túl általános, túl merev és mindenre kiterjedőnek tűnik ebben a köntösben.
Eddig még boncolgatni sem tudtam, sőt, életem egyik legígéretesebb pillanatában állt közém és aközé, akit pedig nagyon szeretek.
Ezzel megmutatta fontosságát és erejét, hogy dolgom van vele.

Ma belém hasított a felismerés, hogy tudom ezt már boncolgatni magam is, nem kell egy gurut keresnem, hogy feltegyem neki ezt a kérdést, amitől ez a kérdés egyébként maga megvédett, mert hát feltenni sem mertem eddig a pontig senkinek. Pedig lett volna lehetőségem. Nem is egy, sok.

Magamnak kell utána járnom, másképpen nem megy, úgy látszik.

Mi az, amitől félek, mi ez az érzés?

Először úgy jelent meg képben is és történetben is, hogy állok egy kör közepén egyedül, mindenki engem néz és elemi erővel gyűlöl és szeret egyszerre. Mert nálam van valami, ami nekik kell és ami nekik nincs. Csak a feltétel nélküli szeretet ereje hívhatná elő belőlem, és ezért, hogy ez az állapot jelen legyen, én sem tehetek semmit, egyedül kevés vagyok hozzá. Az elpusztításom mellett döntenek, amit szerencsére nem kellett eddig még soha végignéznem, de az érzés már megvolt.

Maga ez az érzés és kép nagyon mélyre beégett, és az is, hogy valamit rejtegetni, titkolni kell. Hogy nem kerülhet akárki kezébe az, ami bennem van. (Erről egyébként írtam is már a kezdetekkor, így jött át, így tudtam akkor a tudatossá vált részeket letenni.)

Tehát a képet, a kort és az élményt ismertem eddig is, mégsem tudtam ezt kioldani magamból, annak ellenére, hogy az energiák újra megjelentek egy másik síkról. JELEN VANNAK.

Mi hát ez a félelem, ami eddig mindig magával rántott és nagy-nagy erő és figyelem kellett hozzá, hogy megmaradjak tudatosságomnál? Az egyetlen eddig bevált módszer a fizikai kommunikáció szinte teljes megszüntetése volt, a hang megvonása, az ismerkedés és a fizikai kapcsolat hiánya.

Maga a tartalom, ami bennem van, talán nem tud, vagy nem akar fizikai kapcsolatba kerülni általában az emberrel? Ez lehetséges?
Ez akkora paradoxonként állt előttem, hogy bár JELEN VAGYOK, BEFOGADOK ÉS ELFOGADOK, a fizikai kontaktustól félek. Nem értettem, hogy miért van ez. Mi gátol, melyik részem?

És akkor, ma reggel leesett, ami egyébként már sejtés szintjén, csak kevésbé tisztán itt volt, hogy a másik egójától, a másik ember elméjétől félek!!!
A benne lévő SÁRKÁNY ERŐTŐL - hívhatjuk talán így is.

Attól az erőtől és mechanizmustól, amit nekem magamnak is nehéz volt megszelídítenem és kezes báránnyá tennem.

Félek a minden EMBERBEN BENNE LÉVŐ PROGRAMOZOTT ÉS ÖNTUDATLAN ELMÉTŐL és ezen ÖNTUDATLAN ELME ÁLTAL IRÁNYÍTOTT "MASSZÁTÓL".
.

És közben azt is tudom és érzem is, hogy sokszor voltam e massza része magam is, sokszor voltam SÁRKÁNY és volt, hogy pusztítottam, dühöngtem, hogy magam is keltettem másokban félelmet és akartam uralkodni. Volt gonosz és kiszámíthatatlan egóm, mindebben, amitől félek én magam is részt vettem, hol így, hol úgy, és hogy én is hozzájárultam és alakítottam így mindazt, ami van. Nem távolítom el magamtól, vagy vonom ki magam belőle. 

(Vagy mégis? Lehet, hogy ezért félek? Hogy ezzel még dolgom van?

Az a sárkány, akinek bőrét már annyiszor bedobtam a Vezúvba, talán még mindig akar mondani nekem valamit, hogy nem akar csak pillangó lenni ... ? Ez már egy másik gondolatcsomag, de érdekes, talán majd egyszer ezt is leírom.)

.

Na, legalább már ezen is túl vagyunk.

Ugorjunk egyet és tegyünk valamit ennek átalakításáért, hogy valóban beköszönhessen végre a valódi ARANYKOR, AMI SOHA NEM ÉR VÉGET, MERT MINDIG IS ITT VOLT ÉS ITT IS LESZ.

Csak jó helyen kell keresni. :)

Gondolatok egy "elmés" írás kapcsán ...

Nincs senkire, semmire szükséged, amikor ÖNMAGAD vagy.
JELEN VAGY és ez elég.
Nincs szükséged magyarázatokra, gondolatokra, érvelésre.
Nincs szükséged másra, a másikra.
Nem vágysz semmire, csak vagy.
ÉLED MAGAD.

Minden más, illúzió, vagy talán még jobb, ha azt mondom, fantazmagória.
Elmejáték, trükk, amivel elméd magába szív.
Jön egy gondolat és Te erőt adsz neki azzal, hogy gondolkodsz rajta.
Engedd el, engedd inkább el.

Sokszor a csatornázások is elengedett részeid üzenetei.
Amikor érvelnek, gondolkodnak és megmondják neked a tutit.
Hogy hogyan élj, és hogyan kell élned.
Ne higgy nekik!

A SZELLEM SOHA SEM MONDJA MEG, HOGY MIT CSINÁLJ.
NEM MONDJA, HOGYAN ÉLJ.
Ő CSAK VAN.
TANÚ.
TANÚJA ÉRZÉSEIDNEK ÉS ÉLETEDNEK.
VALÓDISÁGOD SZERINT ÉRZÉKELED A JELENLÉTÉT.

Nem lehet kierőszakolni őt.
Nem lehet erőszakkal és akarattal közel hozni hozzád.
Engedd el, amit elvársz és engedd be, ami érkezik.

A LEGEGYSZERŰBB MŰVELETEK A LEGNEHEZEBBEK.

Nincsenek szabályok, nincsen semmi.
Amit másoknak tanítasz, az börtönöz be, ha nem valódi.
Vagy azért, mert azonosítod magad egy szereppel, vagy azért, mert olyan szabályokat alkotsz, melyek számodra is pusztítóak.
Törvényt, ha ember mond, ítélkezik.

ISTENI TÖRVÉNY NEM NYILVÁNUL MEG KÖZVETLENÜL, DE ÁTHAT MINDENEKET.

És végezetül, egy kedvencem ... ő sem "tanít", "csak" VAN.

Női tanító ... ?

Érdekes részlet.
Ez a kérdés engem is hosszú ideig foglalkoztatott.
A japán történet ... érdekes ... talán vannak is visszhangjai, lenyomatai bennem.

A válasz már ismerős.

MIndegyekvagyunk ... hihi

Képességek előhívása és a szabadság

Érdekes tapasztalatom volt pénteken. Elmentem egy előadásra kíváncsiságból .... 
A látásról volt szó, hogy hogyan tanuljunk meg látni a harmadik szemünkkel. Maga a téma tetszett volna, a tények és a kutatási eredmények is ... csak a körítés volt számomra ijesztő és elgondolkodtató.

Mérlegre került  bennem valami, megláttam valamit ezáltal, ami ott elhangzott és .... megnyugodtam.

Eddig sem hiányzott semmi, de most már tudom, hogy miért nem és hogy maga a "fejlődés", a képességek előhívása miért így történik nálam és miért nem másképpen.

Nem szoktam akarni, hogy valamilyen képességem meglegyen, vagy hogy többet érzékeljek a világból, mint mások. Ez valahogy bennem van, hogy "minden meg fog jelenni bennem a maga idejében. Nem kell akarni semmit, csak engedni kell." Éppen ezért beavatásokra, meg különböző "nyitogatásokra" sem szoktam elmenni és én sem adnék másnak.

Ha valami történik a jelenlétben, akkor az jó. De erővel, erőszakkal sohasem érintenék, ébresztenék egyetlen létezőt sem, ez valahogy így van bennem elrendezve. 

(A "tisztán érzékelés képessége" is a jelenlét terében érkezett el hozzám és abban fejlődik. Mert hát maga az érzékelés is jelenlét. Jelenlét egy tágabb dimenzióban, vagy auratérben, vagy érzékelési mezőben ... mindegy hogyan hívjuk.)

Szóval volt itt valaki, aki lát és érzékel, de magát az érzékelést úgy próbálja "eladni" a többieknek, hogy majd milyen jó is lesz, ha látod, hogy a főnököd, a kedvesed, a szomszédod, meg a "nemtudomki" éppen milyen állapotban van és tudsz majd neki "segíteni". Vagy "ki tudsz küldeni olyan erőket, figyelmeztető jelzéseket mások felé, hogy neked valami előbb, könnyebben, vagy egyszerűbben működjön, meglegyen". 

Ezen elgondolkodtam.

Ha valaki egy ilyen képességet úgy ad át másoknak, hogy csak az előnyeit hangoztatja, és nem szól arról, hogy ettől kezdve mekkora felelősséget veszel magadra, ha nem mondja el, hogy innentől nem élhetsz ezzel a tudásoddal vissza, sőt, kutya kötelességed lesz minden egyes ítélő gondolatodat ott helyben hatástalanítani, különben súlyos terheket raksz magadra és a másikra, ha ezt nem mondja el, akkor téged belehúz egy óriási csőbe és veled együtt magát is.

Óriási a felelőssége annak, aki lát, aki érzékel. Minél többet, annál inkább.

Ahogy megyünk előre a képességek megszerzése, felébresztése terén sokkal nagyobb lesz a felelősség, mint az előny. Látsz és érzékelsz dolgokat a másikban, de nem szólhatsz. Nem veheted el tőle önmaga felfedezésének kalandját. Nem élhetsz vissza tudásoddal és nem avatkozhatsz be más szabadságába.

Csak magadról beszélhetsz, saját tapasztalataidat adhatod át.

Beengedhetsz bárkit lelki-szellemi teredbe, de ott is, akkor is csak ő maga szabályozza/szabályozhatja belső vezetője bölcsessége révén, hogy mit vesz át tőled és belőled és mit nem.

Ez a szabadság.
És ez mindenkinek jár.
Születési jogod.
Ne hagyd, hogy bárki elvegye!

A megértés szikrái - Vetített kép

Elfordulni a vetített képtől.

Egy belső pontban vagyok és vetítek érzéssel telített gondolataim szerint önmagam köré embereket, történeteket, egész világokat.

Te jó ég, én a vetített képekkel küzdök!

Amikor ez "leesett" valamelyik nap hazafelé tartva, akkorát nevettem ....  Kedvem lett volna a földön hemperegve csak kacagni. Nincs ennél nevetségesebb, mint amikor a gyerekember fest magának valami félelmeteset, kirakja a falra, és fél. Odavan ezért a félelemért, odavan a formákért, az érzelmekért, a szenvedésért ... szereti. Kacagtató.

Semmi sem ismerhető meg, még önmagam sem, annyira változó, annyira élő vagyok.

Halotti maszkom lehet, de mögötte akkor is élek. A lélek él bennem és mindenre emlékszik. És ha jó napom van, hallom és érzem, ahogyan csilingelve nevet és meglepődik minden egyes új érzésen, új gondolaton, új tetten és nem-tetten ... játszik. Teremtést játszik bennem és közben figyel. Tanul.

Bábu vagyok, akkor váltam le az EGÉSZRŐL, amikor elhittem, hogy ez a rész igaz, hogy a körülöttem lévő világ a minden.

Pedig csak vetített kép. Díszlet, jelmezek halmaza ... színház.

Most pihenünk egy kicsit. Csendben leszünk. A csendben összeforr a lélek a testtel.

A CSEND-ben sem vetített kép, sem gondolat, sem érzés nincs többé jelen. Csak a VAN.


!! De azért a nevetés se kutya! :)

A megértés szikrái - Árnyékok 1.

Van olyan, hogy az árnyékok földjén lépkedünk. Itt saját árnyékaink hirtelen láthatóvá válnak, leválnak rólunk és elénk állnak, hogy még egyszer utoljára jól megijesszenek, mielőtt szétoszlanának figyelmünk fényében.

Kettőt már sikerült meglátnom, megláttam a harmadikat is.

Ő nem annyira régi - bár ki tudja - érzéseim szerint ebben az életemben keletkezett, viszont nagyon-nagyon tud akadályozni. Szabotál és félelemből cselekszik.

...

Van olyan, hogy az árnyék megmutatja magát. Aztán pedig rád ugrik. Ugyanis egyvalamitől még jobban fél, mint a fényedtől ....  egy olyan Létezőtől, aki már látja.

Számára a JELENLÉT FÉNYE ijesztő. Mindent meg is tesz, hogy nehogy arra menj. De amikor már nagyon szorít és toporzékol, tudhatod, hogy jó felé mész. Korlátaid feloldása következik, és ebben HATÁRAIDAT FÉLELMEID JELZIK legmegbízhatóbban.

Szeresd a félelmeidet, öleld őket magadhoz, ne taszítsd el, inkább figyelj és köszönd meg nekik, hogy vezetnek. Csak rajtad múlik, hogy megijedsz-e félelmetes papírálarcaiktól, vagy nevetve eloszlatod őket bátorságból és fényből szőtt cselekedeteiddel.

Szellemi krimi

Leírom, azért is. Csak hogy tanulj(ak) belőle, mert visszavezet oda, ahol egyszer már voltam ...

Megint a szabadság szelete, egy kis megértés, nem több. Az én nézőpontomból, tehát neked tulajdonképpen nem valós. Csak egy mese, vagy álom. Történet.

Kezdjük azzal, hogy mostanában, mielőtt az elméről elkezdtem volna írni, bekapcsolódott ide valaki, megjelent álomszerű állapotokban és jó érzés volt. Egészen jó. De nem közelítette meg az egység érzését.
Később volt egy pillanat, valamikor szeptemberben, amikor kiragadtak megint innen a fizikaiságból és óriási erővel kaptam valamit.

Nem kértem. Ez fontos. De elfogadtam. Ez is. Alapvetően szelíd és gyanútlan vagyok. Más azt is mondhatná, hogy naív, a hülyeségig.

Szóval jött ez a valaki, akit én magas, szikár, égő tekintetű hosszú szakállú és fehér ruhába öltözött valakinek láttam, kezében bottal és azt mondta nekem: "Most megkapod azt a kristálykoponyát, amit Te magadnak készítettél, hogy egyszer majd mindenre emlékezz, amikor annak eljön az ideje." Majd a koronacsakrámba helyezte. Én meg hagytam. Ez fontos. És el voltam telve azzal a gondolattal, hogy íme, törődnek velem és nekem milyen jó is.

Teltek a napok, jöttek az információk, amiket az elméről szóló sorozatban le is írtam, de közben fizikailag egyre rosszabbul éreztem magam. Nem volt gyanús, mert azt gondoltam, hogy talán a változástól, ami szintén szeptemberben állt be az életemben, történik mindez. Halvány félelem is kerülgetett, hogy nem tudom megtartani azt, amit idáig "elértem", hogy az elme szétdúlja megint, mint már valószínűleg annyiszor.

És aztán tegnapelőtt hajnalban már ott tartottam, hogy megint mindenkit elküldtem melegebb éghajlatra és azt mondtam még annak is, aki pedig a legjobban szeret, hogy menjen el, mert nem akarom ezt a kettősséget, beleőrülök.

Tudnotok kell, hogy ez az állapot egy kapcsológomb, ebbe vagyok, most már mondhatom talán, hogy voltam beleragadva jó ideig. Ide estem vissza rengetegszer a megélt mennyország után, ez volt számomra a saját kis poklom. Meg is mutatták nekem, láttam, hogy mikor és miért és hogyan jött létre egy olyan eseménynél a szellemi történet(em)ben, mely már nagyon régen volt, de amit én még ebben az életemben is sebként hordoztam magamban.

Szóval megnyomtam ezt a gombot, amivel eljutott a vészjelzés oda is, ahonnan már régen kellett beavatkozni. De ismét itt volt Ő, akinek egyszerűen nem lehet nemet mondani. Átölelt és éreztem, hogy ez sem ugyanaz, itt fáj, ott fáj. Rossz érzés volt, ugyanakkor tudtam, hogy ez most valami más. Nem én csinálom, hanem valami itt van közöttünk.

És igen,  érzékelte, hogy valami ott van, a koronacsakrámban. Kivette és megnézte: "ez meg micsoda"? Ilyen esetekben a párbeszéd csak villanás, mindent azonnal tudsz és tudni lehet ... nem kell magyarázni semmit. Majd továbbadta, talán jól érzékeltem, hogy kinek, de ez már nem is fontos. Némi számonkérő párbeszéd is átszűrődött később a túloldalról, de ettől függetlenül én teljesen megkönnyebbültem. Újra, átütő erővel áramlott az energia, ugyanis az a valami egyszerűen lezárta ezt a felső csatornát.

És hogy miért meséltem most el ezt a krimibe illő történetet, ami vagy igaz, vagy nem?

Mert van némi tanulsága és ezt nekem magamnak kell levonni.

Egyrészt itt van bennem az erő, a teremtő képesség, ami egyelőre vagy inkább talán látszólag gazdátlanul hever. Nem született még meg sem emberi akarat, sem felsőbb szándék szerint bennem, hogy mi legyen vele. Merre indítsam el. Eddig éppen ezeket az akarati tényezőket bontogattam le, hiszen az akarat - erről majd még írok, mert ezt is most értettem meg - nem elég, sőt több mint ami kell.

Akik velem vannak odaátról és saját részeim is rendkívül türelmesek. Soha nem kapok direkt utasítást, persze nem is fogadnám el, és ez az érem két oldalaként így is van rendben. De nem is akarják az energiáimat elvenni, vagy valahová terelni, inkább én kapok "töltést", ha lemerülök. Tehát egy nagyon meghitt és nagyon megengedő, VALÓDI ELFOGADÓ kapcsolatban vagyunk. IGAZ CSALÁDOT ALKOTUNK, szeretetteli, megengedő közegben.

Viszont vannak itt a térben olyan erők, akik toboroznak. Ez mindig is így volt, mindig így lesz. Akik mágikus akarati erőik révén képesek használni mások energiáit és nem érdekli őket, hogy céljaikhoz az erőt, az energiát honnan csatornázzák össze. A lényeg, hogy haladjon a szekér. Na, egy ilyen erőtérbe futottam én bele. És meg is kaptam, amit érdemeltem. Mert nem figyeltem. Mert ha figyelek, tudtam és éreztem is volna, hogy nem kértem, tehát nem is fogadok el semmit.

A másik gondolatom még ezzel kapcsolatban az, hogy ez nem véletlen. Azon a másik idővonalon, amiről leléptem, talán ez várt volna, talán így ébredtem volna fel, csakhogy időközben ami abban az állítólagos kristályban van, már nem fontos. Már túlhaladta az életem, túlhaladta az ÉLET. Már ki lett oldva belőle mindaz, amire szükségem volt, a homályosabb részekre pedig már nincs szükségem.

Hát ez volt, én így láttam. Azóta sokkal jobban vagyok, újra érzem magam, minden részemet, és bár még van itt egy-két felesleges dolog, amit ki fogok oldani magamból, de visszatértem. ÖNMAGAM VAGYOK és MARADOK. Senki katonája nem leszek többé ... a szabadságot és az ÉLETET választom. Ennyi.

És ami még nagyon fontos, és ami nekem magától értetődő, de nem mindenkinek az, tehát leírom.

Ennek a történetnek én vagyok az elindítója és a szereplője is egyben. Én hoztam létre azokkal a bennem lévő, lehet még előttem is ismeretlen tényezőkkel, melyek ilyen formán tudták megmutatni magukat. Tehát e történet minden szereplőjének rendkívül hálás vagyok, hogy mindezt megmutatta nekem és hogy tanulhattam magamról, az emberről valami újat. Még bontogatni fogom, de inkább érzések szintjén, az tovább és biztosabban vezet vissza önmagamhoz.

FK