Belső párbeszéd

Fókuszpont vagy az időben.
Egy láthatatlan történet láthatatlan írója fogja a golyóstollat kezében, melynek feje Te vagy.

A tinta időnként kifogy, csak vésel a papírra, hogy az eljövendő korok majd tintával feltölthessék, újraírhassák, sokszor és ismét.

Sorvezető is van, persze láthatatlan ez is.

Te táncolsz, de tudnod kell, hogy a minta, melyet életeddel írsz, bár egyedi, minden papírlapra hatással van.
A minta, melyet írsz, folytatódik, választásod szerinti irányban.
Feljebb, vagy lejjebb, jobbra, vagy balra és még nagyon sok irányba, melyekről tudomásod sincs.
Csak érzéseid.

Fejezd be a tétovázást és vedd át az irányítást az események felett. Engedd, hogy rajtad keresztül kibontódjon valami több, valami teljesebb, valami új. Ami már létezik, csak ezen az oldalon, ezekben a sorokban és ezzel a tintával még senki sem írta, rajzolta, táncolta le.

Itt vagyok, folyamatosan veled vagyok és mindegy hogyan hívsz, kinek nevezel, vagy mit gondolsz rólam. Nem vagyunk elválasztva, ahogy sohasem voltunk.
Te vagy az, aki néha kiesik az érzékelésből, de amit az elmúlt napokban érzékeltél, bizonyosságot adott abban, hogy itt vagyok, itt vagyunk.

A SZERELEM GYERMEKEI VAGYUNK ÉS ÉPPEN SZÁRNYAT NÖVESZTÜNK NEKED.
LÉGY JÓ MAGADHOZ, NE ÍTÉLJ.
MAGADAT FŐLEG.

AMIT TETTÉL, MEGTETTÉL, AMIT TUDTÁL, SEGÍTETTÉL.

MINDENKI KERESZTJÉT NEM HORDOZHATOD, DE SEGÍTHETSZ AZT LETENNI MÁSOKNAK. A TÖBBI MUNKÁT MI ELVÉGEZZÜK.

LÉGY BOLDOG, LÉGY SZABAD. FŐLEG ÖNMAGAD BÍRÁLATÁTÓL.

ÉLD MAGAD ÉS AKKOR MINDEN ÚJRA ÖSSZEÁLL.

NAGYOBB KÖRBEN ÉS MAGASABB SZINTEN LÁTOD AZ "IGAZSÁGOT", AMI TULAJDONKÉPPEN NEM LÉTEZIK, DE MÉGIS VAN.
NEM FOGALOM, NEM IDEA ÉS NEM KÉPZELET.
AZ IGAZSÁG MAGA ISTEN, S HA BENNE VAGY, ISTENBEN VAGY.

SAJÁT IGAZADBAN FÜRÖDNI, EZ KELL NEKED.

AMIT MÁSOK AGGATTAK RÁD, AZ AZ ÖVÉK, NEM HOZZÁD TARTOZIK,
DE AMIT MEGTANÍTASZ MÁSOKNAK, AZ IS AZ ÖVÉK.

NEM TARTOZOL SENKINEK SZÁMADÁSSAL, CSAK MAGADNAK.

AKI VAGY, ITT VAN, AHOVÁ TARTASZ, LÁTHATÓ.

TARTS KI, BONTS VITORLÁT, AKKOR IS HA MÉG NEM FÚJ A SZÉL.
A SZÉL CSAK AKKOR ÉRKEZIK, HA MÁR MINDEN KÉSZEN VAN BENNED.
VÁR A HAJÓ, A KAPITÁNY ÉS A TENGER,
A TÖBBI NÉMA TITOK.

2014.04.22 13:25

Üzenetek érkeznek

Hihetetlen, hogy milyen erővel tör előre a megoldás.
Olvasom, látom, hallom, hogy merre, hogy mit kell csinálni.
Valami kibomlott, vagy inkább beérkezett.

A nemzet fájdalomtestét "kell" gyógyítani.
Nincs szétszakadva, én nem ezt érzem. Össze van kaszabolva, de ÉL.
Él és élni akar.

Egyre többe érkezünk be abba az Énünkbe, amely már önmagán keresztül,
csak azzal, hogy VAN, gyógyít.

Mégis tovább kell mennem, tovább kell lépnem, ez már nem elég.

Újra és újra kapok szimbólumokat és helyeket. Hogy hova kell mennem és mit kell cselekednem.
Hiába az ellenállás, a hitetlenkedés.
CSALÁDOM KÉR ERRE ÉS ÉN MEGTESZEM. EZ ALKÍMIA.

Nem vagyok különösebben otthon a történelemben. Mindig idegesített, hogy nem tudom tökéletesen. És valahogy nem értettem, soha nem értettem a magyarázatokat, az elméleteket, hogy valaki mit, miért és hogyan csinált innen nézve. Már akkor jelzett az igazságérzékelőm? Nem tudom. Talán.
Most rájöttem, hogy ez sem véletlen.

Képes vagyok "elfelejteni" mindent. Tényleg mindent.
Kondícionálás nélkül belenézni egy eseménybe, beleérezni a szereplőkbe, látni az eredetét és a kimenetelt.
És már nem félek, nem félek "szentségtörő" dolgokat érzékelni és kimondani.

Sok-sok esemény egymás rétegein fekszik, mégis vannak gyújtópontok, melyek népmesei/mondai jelleggel meghatározzák a nemzet gondolatvilágát.

Mindent át kell vizsgálnunk, mert minden történelmi ténynek nevezett magyarázat lehet hibás. Van egy ellenerő, egy önmagát mindenáron legitimálni akaró erő, mely azt, ami valódi és mély, elfedi az eredeti árnyékával, önnönmagával.
Ez az ellenerő volt az, ami befurakodott és megmérgezte legelőször az egységet és az egyetértést.


Itt az idő, hogy AZ, AKI VAGYOK megismerje ősei történetét és MEGTEGYE AZOKAT AZ ALKÍMIAI CSELEKEDETEKET, MELYÉRT ITT VAGYOK.

2014. 04. 09.

Félelmeid és a Teremtés

Még egy nagyon fontos ok miatt is muszáj a félelmeidet végignézned és tudatosítanod magadban.

Ha tudatosítottad, már fél győzelem, már úton vagy a megfelelő egyensúly és a  feltétel nélküli  BIZALOM irányába.

Amíg benned félelmek vannak, teremtéseid nem lehetnek tiszták.

Mindig árnyékot vet rájuk, bármennyire ügyesen és tisztán is vetíted azokat a jövődbe, a félelmeid öntudatlanul belejátszanak, kilopják belőle a színeket és elmosódottá teszik a kontúrokat.

Tudd, hogy teremteni csak úgy tudsz, ha ISTEN vagy. 

Előhívtad és át tudod élni magadban ISTENI részedet. Amíg ez csak néhány százalékban van meg, azért, mert nem töltöd teljes idődet ebben az állapotban, vagy nem engeded meg magadnak, hogy beleolvadj, mindegy.

Ahány százalékban vagy ISTEN, annyi százalékban tudsz sikeresen teremteni. Ha egész nap ISTENI részeiddel vagy, akkor teremtésed gyakorlatilag automatikus. Minden lábaidhoz járul, kérned sem kell.

Egy ISTENNEK nincsenek félelmei, ahogy hazugságai sincsenek. Egy az IGAZSÁGGAL ÉS A BIZALOMMAL, mindig JELEN van és nincsenek elvárásai semmivel kapcsolatban. Ezt próbáljuk, mi, emberek leírni a FELTÉTEL NÉLKÜLI SZERETET szókapcsolattal, de ez már sajnos elkopott, nem adja át a lényeget. 

...

Ott válik számomra érdekessé a történet, amikor ez a MOZDULATLAN ISTEN mozdul. A mozdulat, ami ebből a HARMÓNIÁBÓL kihozza, ugyanakkor egyben teremti is a körülötte lévő világot. A mozdulat, vagy hívhatjuk cselekvésnek is, teremti az ISTENIN kívüli világot körülötte, mely szintén harmóniában van lényével, ha nincsenek benne félelemek!

ISTENNEK LENNI EGY ÁLLAPOT, de én ember vagyok, tehát ebben az állapotban megfürödhetek, töltődhetem belőle és időzhetek ott, mert annyira jó és hívogató, de most nem ez a dolgom, nemcsak ez.

Kilépve az ISTENI ÁLLAPOTBÓL, teremteni jöttem, s ehhez az egyik láb, hogy megtaláltam magamban ezt az ISTENI ÁLLAPOTOT, a másik, hogy ebből kilépve tudatosságomat megtartva képes vagyok az anyagban tevékenykedni. És itt lép be a félelemmel való munka. Igen, munka. 

A legnagyobb sérülés, ami egy ISTEN-t itt az anyagban érhet, hogy megtanul félni. Ez mindannyiunkkal megtörténik, hiszen a halál egy idő után, sok-sok élet és halál után, kézzelfoghatóvá válik ... felülírja szükségképpen a ÖRÖKKÉVALÓSÁG érzetét. 

A teremtéseim, melyeket magamból kifelé sugárzok csak akkor hozzák létre a kisugárzott minőségnek megfelelő minőségű elrendeződését az anyagnak, ha bennem az ISTENI FÉLELEMMENTES állapot a teremtéseim pillanataiban állandó. 

Mert először a félelmeimet teremtem meg, annyi százalékban lesz benne a megteremtett pillanatban, ahány százalékban az bennem még élő. És ez így tökéletes. Vedd észre, hogy ez a törvényszerűség is téged szolgál. Hiszen a félelmeket átélve, magadon átengedve és ezáltal megszelidítve tudsz még közelebb kerülni ISTENISÉGEDHEZ. 

A teremtés törvényei téged szolgálnak, azért vannak, hogy visszatérj ISTENI ÁLLAPOTODBA és most nyílt egy olyan út, szélesedik és egyre inkább láthatóvá válik a térben, mely lehetővé teszi a ma élő emberiség részére, hogy FÖLDI TESTBEN ÉRJE EL AZ ISTENI MINŐSÉGET, ezáltal megcselekedve és betöltve ISTEN AZON ÁLMÁT, mely számára ISTENI IFJAKAT ÉS NŐKET NEMZ TÁRSTEREMTŐÜL.  Hogy a móka még tovább folytatódhasson!

...

Köszönöm a tanítást és az útmutatást, erre megyek tovább, mindig vannak sorsfordító találkozások, éppen akkor és ott, amikor a legnagyobb szükség van rá. 

Félelem-mentes napokat kívánva, most kicsit elvonulunk, hogy amit így feltártunk magunkban, meg is cselekedjük.

Hála, béke, öröm és szeretet járja át világodat!

Che

A barátságról ...

Talán megértem már a barátságra.

A barátságban benne van a Szerelem is, de mégis több annál, kiterjedtebb és igazabb. 

„A szerelemben kettőből egy lesz, a barátságban egyből kettő.” 

Ezt is csak most értettem meg, hogy ez mit jelent, egészen idáig folyton vitatkoztam ezzel a mondattal. 

Pedig így van, a barátság az, amikor két egylényegű ember egyszerre mozdul, egyszerre érez és cselekszik. A barátság az egylényegűség kifejeződése emberi testben. Nem annyira intim mint a szerelem, de sokkal nagyobb távlatokat nyit. Nem függ már a szerelemtől, vagy annak hiányától, nem akar a másikból, vagy a másikkal táplálkozni, együtt él, együtt lélegzik, támogat.

Önmaga örömét megosztva egy irányba, kéz a kézben haladva teszi a közös dolgot. 

Ez a barátság, még ha szerelemmel kezdődik is, 

tovább tart, 

talán örökké, 

és mélyebb nyomokat hagy az időben. 

Két EGY-gyé vált emberi lény közös sétája az időben.

ChE

Érkezés és kiáradás - lovejoy

Mindig tovább, tovább és tovább.
Nem leállni, nem azonosítani magamat senkivel és semmivel.
Hagyni, hogy áramoljak, hogy megjelenjek, nem akarva, de megállíthatatlanul.

Új csomagok érkeztek, és néhány konzervnyitó? :)

Régi és új egybefolyik, a múlt cseppjei elixírként, egybefolyva vannak bennem és
előttem.

Belemerülni és felhozni és átadni mindazt, amiért jöttem.



 
"A tevékenység szenvedélye ébredezik, az oroszlán visszajött és
megingathatatlan bátorsággal tekint önmagába. Önmagát megpillantva
íme kifelé fordul és átható hangjával elpusztítja mindazt, ami hamis.

'Ordít bennem a szenvedély, hangom betölti a teret s előhívja részeimet.'

Íme, egymásra és magunkra ismertünk benned, ki több vagy mindeneknél.
Gyere, légy a vezetőm!"

"El vagyok 'varázsolva', bárki bármit mondhat, már nincs visszaút.
Teszem, amiért jöttem ... engedem."

Egy nagyobb egész része vagyok, s eljutottam oda, hogy már nem látom át.
Visszafelé tekintve látom a lábnyomaimat, de előre csak azt érzem, hogy
már nem én irányítok.

A legjobb kezekben vagyok, kívánni sem kívánhatnék többet.
Az vezet, aki engem még önmagamnál is sokkal jobban szeret és ismer,
aki mindig velem volt és velem lesz.
Átadom magam neki, lesz, ami lesz,
olyan nyugodt és békés vagyok, mint még soha.
 Tudom, hogy látni fogom és hogy meg fogom érteni.

Mérhetetlenül boldog vagyok, s e boldogság áthatja minden sejtemet.
A sejtjeim boldogok :) érdekes érzés, nincs is több ennél.

Az élet mérhetetlenül szép és olyan titkokat tartogat, melyről írni nagyon nehéz.
Inkább menj, menj ki az erdőbe, fordítsd arcod a nap felé s lélegezz.
A csend többet elmond mint én.

Szeretlek, s e szeretetet most idekódolom.
Mikor ezt az üzenetet megnyitod, érezni fogod, hogy nem vagy egyedül.
Soha sem voltál és soha többé nem leszel.

"Hála, béke, szeretet és áldás!
Kövessetek barátaim, várunk benneteket.
Nincs más út felfelé, csak mely önmagadon keresztül vezet.
Akkor is ha fáj, ha széttörsz és elporladsz belé,
az Igazságon át vezető út az egyetlen.
Ami valódi, az mindent túlél és mindig megmarad."

A "magyar néplélekről"

Egy ideje itt van ez a téma, itt forog bennem.

A tisztánlátást, vagy inkább tisztán érzést segíti az elvonulás, 

a külső-belső csendbe való burkolózás, 

amit jól kiegészít a Magyar Hüperion olvasása.

Egy ideje, amit olvasok, átrezeg rajtam, 

belemerülök nemcsak a szavakba, 

de a szavakat megfogalmazó érzésbe, üzenetbe is.

Csodálatos folyamat, de csak azóta megy ez ilyen könnyedén, 

mióta saját kínjaimat és főbb hiányaimat eloldottam magamtól.

Most értem meg rá, hogy olvassak, hogy olvassalak.

Eddig mindezt beavatkozásnak értem volna meg, 

mert még nem voltam kikristályosodva önmagamban.

E nép lelke a Szerelemkeresés legintenzívebb emlékeit őrzi. 

Szinte minden olyan lélek, 

aki itt formát öltve a magasabbról tudósított, 

vagy átadva magát e magasabbnak általa vezettetve élt, 

ebben forgott, 

életével a szerelemmel és a szerelemért való küzdelmet örökítette meg, hozta le. 

Gondolj csak Petőfire, József Attilára!

Meglepetésemre Hamvas Béla sem volt kivétel.

És Rákóczi? Egyenesen hihetetlen, hogy mit megtett 

és mégis alul maradt a szerelem erejével szemben.

Népmeséink is sorban erről szólnak, 

Tündér Ilona és társai mind az elveszített

kedvesről és annak kereséséről szólnak,

és a legkisebb királyfiról, aki egyszer majd

elnyeri méltó jutalmát, 

az országot és szerelmét is egyszerre.

Mi ez az intenzív vágy, vagy inkább hiány,

ami átszövi a századokat és a magyar mitológiát?

Miért van mindez és mit mutat ez nekünk ma, 2013-ban?

Vannak legendák, előremutató hitek és hiedelmek,

jelenidejű tettek is, melyek az eljövendő Aranyasszonyról, 

és Máriáról, mint a magyarok nagyasszonyáról tudósít.

Ki ő és vajon hogyan jön el? 

Mi kell ahhoz, hogy valóban megérkezzen?

Vagy inkább észrevegyük, hogy már itt van,

minden kőben, fában, a levegőben és a vizeinkben?

"Itt van, csak még nem érezzük, mert nem szándékai szerint cselekszünk.

A táj istene ő, e tájban, itt, éppen itt tért nyugovóra valamikor, lett elfeledve, 

de már felébredt és nők ezreit, tízezreit inspirálja táncával és nevetésével.

Ahhoz, hogy észrevegyétek le kell tennetek néhány elképzelést vele kapcsolatban,

mert semmi sem áll tőle távolabb mint a művi szűziesség,

vagy az önmegtartóztató alázatos szolgálat.

Szolgál ő, de nem az embert, 

hanem az emberben lakozó Istent szolgálja, 

s mindent félresöpör, ami felébredése útjában áll.

A kicsinyes hatalomvágyatokat éppen úgy, 

mint a túlzott fontoskodást és spirituális önteltséget.

Istennő ő, 

a Szerelem istennője, 

anya és gyermek,

s maga is gyermeket hord méhében.

E táj fiát, táltosok leszármazottját,

aki maga is Isten s mégis ember."

Eddig az üzenet, s nekem vajon mi dolgom vele?

Életemben eddig talán a legfontosabb tett, 

amit megtettem és ami 

e vezetést/ráhagyatkozást követve

történt meg, 

hogy lényemmel kioldottam egy olyan fájdalmat e lélekből, 

(mely lélek mindenkiben, tehát benned

és bennem is jelen van,

jelen van minden itt élő férfiban és nőben)

mely nagyon intenzív és átható volt,

s mely fájdalmat senki sem tudhatná jobban megfogalmazni,

mint József Attila:

NAGYON FÁJ

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, míg él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket."

Nincs más út asszonytársaim, csak ez:

ölelni, szeretni, "míg elfehéredik a száj is",

mert asszonyságunk lényege ez,

a feltételek nélküli 

lélekkel teljes 

befogadás.

Azt adni, 

akik vagyunk,

a bennünk ezáltal növekvő újraszületett Istennőt,

tisztán, 

egyszerűen 

és gyengéden.

Ez teremt Férfiakat, 

nem a harc, vagy a hatalom.

S ahol Férfiak vannak, 

ott jó élni,

s ott van jövő.

Átmintázás

Van itt egy minta a térben.
Egy előd rakta elénk, rakta le.
Csodálatos, mégis vannak benne hiányosságok,
kiigazításra, továbbfűzésre való
gondolatok, érzések és képek.

A technika, a hogyan, már megérkezett.
A segítséget kapom.
A feladat megmutatta önmagát.

Ennyivel tartozom még a mesternek és tartozom az embernek is.

Körülbelül két hónapig fog tartani a folyamat.
Addig valószínűleg csendben leszek.

Az átrajzoláshoz legjobb a csend és a pillanat varázsa,
a beleélés mélységében megszülető igazság-cseppek átélése
és a teljes odaadás.

Majd jelentkezem ...

Mindenkinek csodás napokat kívánok,
elmélyült és boldog decemberi napokat.

ChristOpherin

SZABADSÁG

Hát igen, a SZABADSÁG itt van.
Vajon tudok-e, tudunk-e vele valamit kezdeni.
Amiért küzdöttem, szenvedtem és hajtottam magam, itt van.
Nehéz volt észrevenni is, annyira rejtegettem még magam előtt is.
Mert félelmetes.

Tudni, hogy rajtad múlik minden.
Te hozod létre, vagy nem hozod.
Hogy a labdák fel vannak dobva, de leütnöd neked kell.

Hogy bármit megtehetsz és az ellenkezőjét is.
Hogy külső kényszerek már csak ritkán és rövid ideig ólálkodnak körülötted.
Képes vagy észrevenni őket és eloldoznod magad.
Tudod, hogy senki más nem adhatja neked oda és nem is veheti el.
Hogy minden benned történik, általad.
Hogy a külső világban bekövetkező változásokat Te magad hívtad életre, és általad telítődnek élettel, vagy halnak el.

Világod ura vagy.
Ez - miközben eufóriával tölt el - behoz egy újabb szintre, ahol már felelősség van.
Saját világod ura és teremtője vagy, felelős vagy magadért és a történetedért.

Tudok-e ezzel valamit kezdeni?
Vajon átlépve ezt a határt is meg tudok-e érkezni végre teljesen a fizikaiságba úgy, hogy mindez velem marad ... kiteljesedik ... tágul és áramlik.

Tudom, hogy tudom.
Tudom, hogy tudod.

Szeretlek.

ChE

Pihenünk

Pihenünk ... a mélyben még láthatatlan erők mozognak ...

a szabadságvágy mindennél erősebb, mégis van, ami megérint ... és emlékezünk

bennem a nő, emlékezik ... bennem a férfi, teremtésre hív

Vége a belső drámáknak (is)

Kiléptem a drámákból, kiléptem a keresésből.

Megengedem, hogy rajtam keresztül áradjak ...

A tegnapi nap örömünnep és teljes extázis volt.

Elengedtek és elengedtem.

Nincs már görcs, a "lennie kell még valaminek" érzés.

Minden itt van, csak meg kell tudni engedni.

ENGEDEM ÉS ÁRAMLOK.
NINCS ELVÁRÁS, NINCS JÖVŐ.
JELEN VAGYOK.
VAGYOK.

Köszönöm, hála, béke.
Végtelen szeretet minden lény iránt.

A FORRÁS VÉGTELEN ÓCEÁNJÁBA MERÜLTEM ÉS Ő BEFOGADOTT.

CSEPPBEN A TENGER, NAPBAN A SZÉL VAGYOK.

VAGYOK.

SZABADON SZÁRNYALVA

Istenem, szabad vagyok, SZABAD!!!!!,
köszönöm az elengedést, a bátorítást,
a MINDENT!!!

Nyitott szívembe mindenkit beengedek és
zokszó nélkül fogadom, amikor távozik.

Ez volt a lecke,
a legnagyobb,
megtanultam,
a legnagyobbaktól.

Most már csak emlékeznem kell.

Béke, hála, öröm és szeretet.

A SZERELEM GYERMEKEI VAGYUNK.

Belső keresztrefeszítés

Amikor rés nyílik az időhálón, hirtelen információk villannak be az időn túli halmazból.
Üzenet érkezik, belső és személyes, mégis fontos, mert ÖNMAGAM története a MINDEN története is egyben.
Innen nézve minden egyben van, össze- és szétnyílik, ösvények tárulkoznak, lehetséges visszajutni bármely időbe.

Így talált rám a következő tanítás is, Christopherin tollából.

"A keresztre feszítés valódi jelentése nem az, amit vallásos, vagy akár spirituális körökben hangoztatnak. Semmi köze sincs az emberáldozathoz, vagy a bűnök elvételéhez. Semmi köze Jézus második eljöveteléhez, mely szép hasonlat, de csak hasonlat.
Jézus, azaz az EMBER soha nem ment el, és ezért nem is jöhet vissza.
Ugyanis OTT VAN bennetek, mindig is itt volt, soha nem távozott.
Minden, ami a keresztre feszítést megelőzte és körülvette egy szimbólumrendszer, több szinten értelmezhető színdarab, passiójáték.
Az egyszerű ember számára ez csak egy mese, vagy mítosz, ha vakhitű, imái talaja és célja.
A gondolkodó ember számára egy történet, melyet meg lehet kérdőjelezni, körül lehet járni, utána lehet olvasni, el lehet helyezni az időben.
De a lélek emberei számára ez egy misztérium, egy mintázat, maga a megszabadulás tökéletes alkímiája.

Amikor felébredsz és végre vetsz önmagadra egy pillantást tudatos énedből a világ körülötted összeomlik, elsötétül.
Nem érted, meghaltál?
Forogsz körbe, megszemlélsz mindent, végül egy útelágazáshoz érsz, ahol három választásod lehet.
A visszaforduló útra lépsz és úgy teszel, mintha nem történt volna semmi. Ilyenkor a lélek még nem eléggé itatódott bele a testbe.
Jobbra indulsz, hogy megértsd, ami történt.
Balra fordulsz, hogy még mélyebbre áss, hogy még jobban átérezhesd mindazt, aki vagy.

Ilyenkor még nem nézel magasabbra.
Általában mind a három utat bejárod, előbb-vagy utóbb.
Aztán visszaérsz ugyanoda és végre meglátod, hogy hol állsz.
A kereszt tövében.

A kereszt tövében, mely szimbólum a térben rezeg.
S rajta a keresztre feszített EMBER maga.
Előtted áll, nem tudod már megkerülni.
Fel kell nézz rá és látnod kell a szemében önmagadat.
Mert ez TE IS VAGY.

A egód, az elméd és a hiedelmeid által keresztre feszített LÉLEK, A TELJES EMBER.

Ez a vérpad. Önmagad feláldozásának végignézése, vagy valami más?
Szimbólum. Régebben küszöb?
Alkímia és beavatás.

"Nincs más mű, csak a megváltás." - mondja Hamvas Béla.

A drámát megértetted, az érzéseket átélted. Kész vagy.

Magad mögött hagyva ezt a drámát is,
meggyógyítva magadban a keresztre feszített Jézust, továbbléphetsz."

A kötéltáncos dala

Két világ határán mozgunk.
Kitapintható a feszültség.
Hol erre, hogy arra érzem a húzást.
De már stabilan állok és haladok előre.
Ez a senki földje ...


Eltűnni látszik a múlt, a jövő az ismeretlenbe vész.
Nem-választásaim földje van mögöttem.
Egy árnyék néha elém áll, nevet vagy ijesztget, kedvem szerint.
Néha elcsábulok, de mindez rövid elfeledkezés csak.
Nevetve nézek magamba, íme ismét egy tükör.
Talán körbeértem én, s most magamat hátulról kanyarítom.

- Áh, ez sem érdekes - legyintek.
- Nincs szükség rá, hogy értsd. A múlt ködén át még sok minden homályos.

Csak ezt a mindent kizáró egyensúlyt,
a magasban húzódó kötél feszültségét érzem.
Mégsem félek.
Már nemcsak a kötél tart a magasban.

Visszanézve óriási labirintus nevet rám.
Fénnyel és árnyékokkal tele. Milyen csábító.
Némely sarokban valóságos ragacsok.
Bőröm darabjait hagytam ott.

Újjászülettem, s volt ki ringasson, bár e ringató kezet, 

e ringató ölelést én sokszor ellöktem. De kedvesem

mindent kibír, hisz mindent tud, mindent érez és mindent

lát. Nem-én vagyok.

Nem tudom, Ő vagy ÉN örülök-e jobban, de íme

ITT VAGYOK ÉS MEGÁLLÍTHATATLANUL 

HALADOK FELÉD.

A KAR, MELY ÖLEL, BELŐLEM NŐTT,

S A TÁJ, MELY MINDKETTŐNKÉ, ÖRÖK.

"NINCS IDŐ, NINCS TÉR",

CSAK A SZERELEM VAN, MELY VÉGTELEN

ÉS HULLÁMZÓ, ÖNMAGÁBA ÉR ÉS EZZEL

ÚJABB ÉS ÚJABB VILÁGOKAT TEREMT.

A MINTA, MELYET KETTEN RAJZOLUNK

TOVAREZEG, S ÉLŐLÉNYEK MILLIÓI FOGJÁK

ÁLDANI A NEVET, 

MELY NÉV KIMONDHATATLAN, 

MEGFEJHETETLEN.

ÖRÖK TITOK.

...

cHE

Csak magamnak ;) ... AZ ÚT ÉN VAGYOK

Csodás az út, amin keresztülmentem, amin végig bújócskáztam magammal.
És mennyi mester hányféle módon csalogatott tovább és tovább.
Istenem, mókás!
Köszönöm!

És most, hogy beismerődött, visszaverődött, beigazolódott és visszatükröződött az, ami történt/történik, új irányba fordulunk ismét, egy negyed fordulat balra ... lassan körbeérünk.


A Szerelem Szentélye, mely "épül" kicsit már a múlt, vagy inkább a FOLYAMATOS JELEN.
Mert bennem van és nem választható le rólam.
Ideig-óráig talán, de végleg, soha többé!

EGYBEN VAGYUNK, MEGÉRKEZETT AZ, AKIRE VÁRTAM ...
ÉN VAGYOK.

Eddig is itt volt, itt volt!!!
Istenem, mennyire mókás, mókás!
Na ez az a hahota, amit eddig nem értettem!

ChE

Találkozás .... minden kerek

"Mindenféle gondolat kergetőzik itt bennem és körülöttem, talán jó lenne rendet vágni közöttük, de mégis inkább azt választom, hogy leírom őket.
Valamiért ez most fontosnak tűnik, talán valamit majd megmagyaráz, megértet velem.

Tegnap délután éppen sziesztáztam kellemesen és könnyedén, amikor szokásos ön-merítkezésemhez csatlakozott egy ismerős, de nálam érezhetően nagyobb létező energiája.

Félhomály volt, így nagyon intenzíven és egyértelműen látható volt számomra az arany és lila keveredése, amint felettem megjelenve áramlott belém és körülöttem.
Már nem lepődtem meg, csak élveztem ezt a jelenlétet, a csodás energiákat és a mindenemet elárasztó bizsergést.

És "megértettem", abban a pillanatban értettem meg, hogy ez már tényleg így marad.
Hogy amit leírtam oly sokszor, szinte mantrázva és talán külső szemlélőnek/olvasónak már idegesítően unalmasan, az valódi és igaz.

Hogy "Soha, de soha többé nem hagyjuk el egymást, mert összetartozunk."
És ez így van.

Augusztus 4."

Szent éj üzen

Sokszor járattam magam körbe és körbe és körbe  ... ugyanazon madzag mentén ...  ami eleinte mézesmadzag volt, bizony ám!

A mézesmadzag kellett ... hogy egyáltalán elinduljak.
Ahogy neked is kell, ne is áltasd magad, különben az egó még véletlenül sem indul el más irányba, mint a puszta anyag, az ismerős, az unalomig ismert rutin.

A világegyetem hihetetlenül nagy tréfája ez az egész ... csak ülök és mosolygok, hogy minden, de minden mintha összeesküvésben volna.

Szent összeesküvésben ... hogy hazataláljak/hazataláljunk, hogy magamra találjak, hogy megértsem végre azt, ami annyira egyszerű. Nagyon egyszerű.

Szerelemben vagyok magammal ... és ezt leírni egyszerű, de érteni, élni és nem megijedni az érkező energiáktól ... belevetni magad "lesz, ami lesz, nem bánom" alapon, na, ahhoz kellett nem kevés idő, bátorság és segítség. A "nagyobbaktól", a "beérkezettektől" ... ami persze szintén illúzió, mert senki sem nagyobb és nem lehet beérkezni ... csak előtted és mögötted járni.

Annyira szeretlek benneteket és köszönöm, mindent köszönök!
Megérte, megérte!

Hidd el, megéri a fájdalom, az elhagyatottság, a magány érzése.
Megéri az önmarcangolás, a tévutak utólagos felfedezése, a mások bántása, a düh.
Megéri a börtön, az összes kicsinyes emberi tulajdonság és a félelem is.
Megérte a teljes mókuskerék felfedezése, az összes felesleges körrel együtt.
Megérte, de nem hétköznapi értelemben ...

Hogy megérte, az annyit tesz, hogy semmi másra nem cserélném el soha ezt a tapasztalatot, az utat ...

Mindent köszönök, jól vagyok.

Érzem és tudom, hogy mindenki kikeveredik egyszer magából, hogy ÖNMAGA lehessen.

Éljen, éljetek, éljünk ... békében.

:)))

Szerelem, szerelem .... enyém vagy ...

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője - Első nap (Olvasunk és emlékezünk)

Egy este, húsvét előtt, asztalomnál ültem, s szokásom szerint alázatosan imádkozva beszélgettem Teremtőmmel, sok nagy titkon elgondolkozva (amiknek formájában a világosság Atyja az ő fenségét bőkezűen megmutatta), és drága húsvéti bárányommal együtt, szívemben kovásztalan, tiszta kenyérkét akartam készíteni, amikor hirtelen olyan rettenetes szél kerekedett, hogy azt hivém, mindjárt szét is veti a hegyet, melybe házacskám volt ásva. Mivel azonban ilyesmit nem az ördög tett velem (holott sokat bántott engem), visszatért a bátorságom, s folytattam az elgondolkozást, amíg - amire nem számítottam - valaki meg nem érintette a hátamat. Ettől annyira megijedtem, hogy nem mertem hátra nézni sem: bizalmam azonban emberi gyengeségem és a körülmények dacára sem csappant meg. Amint azonban ismételten rángatták a kabátomat, mégis megfordultam. Pompás női alak állt előttem, csupa kékség ruháját arany csillagok borították, mint az égboltot. A jobb kezében lévő színarany trombitába nevet véstek, amelyet el tudtam ugyan olvasni, de kibeszélését megtiltották. Bal kezében egy csomó, több nyelven írt levelet tartott, amelyeket, ahogyan később megtudtam, kézbesítenie kellett minden országban. 

Nagy, szép szárnyai is voltak, melyeket teljesen szemek borítottak. Szárnyra kelve a sasnál is sebesebben tudott repülni. 

Bizonyára még többet is megfigyelhettem volna rajta. Mivel azonban csak rövid ideig maradt nálam, s én az ijedségtől és csodálkozástól szinte megdermedtem, le kellett mondanom erről. Mert mihelyt megfordultam, levelei között keresgélt, kihúzott egyet, nagy tisztelettel letette asztalomra, majd egyetlen szó nélkül azonnal elment. Mialatt azonban felemelkedett, szép trombitáján olyan erős hangot hallatott, hogy az egész hegy visszhangzott tőle, s én egy negyed óráig a saját szavamat is alig voltam képes meghallani. 

E váratlan kaland után, én szerencsétlen, valóban nem tudtam, mit tegyek. Ezért térden állva könyörögtem teremtőmnek, hogy ne küldjön olyasmit, ami örök üdvösségemet veszélyeztetné, majd félelemtől reszketve odaléptem a levélhez. Nagy csodálkozásomra olyan nehéz volt, hogy ha színaranyból lett volna, akkor sem lehetett volna nehezebb. Alaposan megvizsgáltam, s azt láttam, hogy kis pecséttel zárták le. A pecsétbe vékony keresztet véstek, meg a feliratot: „In hoc signo đ vinces” (Ennek jegyében győzöl). Amikor megláttam, nagyon megnyugodtam, mert tudatában voltam, hogy a kereszt jele az ördögnek nemigen tetszene, s még kevésbé használná azt. A levélkét óvatosan kinyitottam tehát, s benne kék alapon arany betűkkel a következő verset találtam: 

Annak van ma a nagy napja, 

aki király nászát látja. 

Ha te erre születtél, 

Istentől örömre teremttettél, 

menj fel a hegyre, barátom, 

ahol három templom áll. 

A csoda ott reád vár. 



De azt ajánlom, valahogyan 

vizsgáld magad alaposan. 

Ha nem fürdenél tisztára, 

a menyegző neked megártna: 

aki még bűntől roskadozik, 

az ott könnyűnek találtatik. 

Sponsus et Sponsa (vőlegény és menyasszony) 



Így az aláírás. 

E szöveg láttán azt hittem, elájulok. A hajam égnek állt, egész testemet hideg verejték verte ki. Mert noha tudtam, hogy ez lesz a kilátásba helyezett menyegző, amit hét évvel ezelőtt látomás formájában jelentettek be nekem, amelyre oly soká és vágyakozva vártam, s amelyet végül bolygóim állásának szorgalmas méricskélésével megtaláltam, mégsem számítottam arra, hogy mindez ilyen nehéz és veszélyes kikötésekkel jár. Mert amíg azelőtt azt hittem, hogy csak meg kell jelennem a menyegzőn és szívesen látott vendég leszek, most az isteni kiválasztásra utaltak, amelyben magamat illetően sohasem voltam biztos. Így minél alaposabban vizsgálgattam magamat, annál inkább azt találtam, hogy a fejem a titkos dolgokkal kapcsolatban csak tudatlansággal és vaksággal van tele, s hogy még kézzelfogható és mindennapi dolgokat sem tudtam alapjában véve megérteni. Mennyivel kevésbé lennék én születésemnél fogva arra rendeltetve, hogy a természet titkait kikutassam és felmérjem, mivel a természet az én véleményem szerint bárhol találhatott volna erényesebb tanítványt, akire bízhatta volna drága kincseit, ha ezek alá is vannak vetve az időnek és a múlandóságnak. Így azt is felfedeztem, hogy a testem, életmódom és a felebarátaimmal szemben tanúsított testvéri szeretet sem volt még egészen tiszta. 

Úgy tűnt, hogy a test ösztöne is bennem rejlett még, mely tekintélyre és világi pompára irányult, nem pedig az embertárs jólétére. Mindig azt fontolgattam, hogyan tehetnék szert haszonra, hogyan építtethetnék mutatós épületet, hogyan juthatnék hírnévhez, halhatatlansághoz a világban, s más ilyen testi dolgokban is a sikeren járt az eszem. Különösen a három templomról adott homályos közlés foglalkoztatott. Ezt a legnagyobb fejtörés árán sem tudtam megmagyarázni magamnak. Most sem érteném, ha csodás módon ki nem nyilatkoztatták volna. Mialatt így a remény és félelem között ingadoztam, magamat állandóan vizsgálva azonban csak gyengeséget és elégtelenséget találtam (úgyhogy semmiképpen sem tudtam magamon segíteni és az említett fenyegetés miatt nagyon meghökkentem), végül is a megszokott és legbiztosabb utat választottam, s mielőtt nyugovóra tértem volna, komolyan és forrón azért fohászkodtam, hogy jó angyalom jelenjen meg Isten határozatára, és segítsen ki bizonytalan helyzetemből, ahogyan ezt azelőtt már gyakrabban is tette. Ez most is, javamra és felebarátaim érdekében valóban megtörtént, mélyértelmű figyelmeztetés és értékes oktatás képében. Mert alig aludtam el, úgy tűnt, mintha sötét tömlöcben, veremben feküdnék számtalan emberrel együtt, nehéz láncokba verve. A legcsekélyebb fénysugár se hatolt le ide. Egymás hegyén-hátán tolongtunk, mint a hangyák, s ezzel mindegyikőnk csak a másik terhét növelte. Holott sem én, sem a többiek nem láthattak semmit, mégis hallottam, hogyan próbál az egyik a másik fölé kerekedni, ha a láncai csak valamivel is könnyebbek voltak. Ettől eltekintve egyik sem volt előnyben, mert mint a szőlőfürt szemei, úgy voltunk egymáshoz kötözve. 

Hosszú ideig nyomorogtam így a többiekkel, s rájöttünk, hogy mind vakok és foglyok vagyunk, amikor hirtelen sok trombita hangja szólalt meg. Ráadásul több dobot is vertek, de olyan művészien, hogy még nyomorunkban is felvidított minket. 

Amíg ezek a hangok még visszhangzottak, a verem tetejéről valamelyest félretolták a fedőt, s egy kis világosságot eresztettek le hozzánk. Most lett csak nagy a felfordulás és a zsivaj! Mindenki tolakodni kezdett, s aki túl magasra kerekedett a többiek fölé, azt nemsokára újra a lábak alá cibálták. Mindenki legfelül akart lenni, s én sem tétováztam. Nehéz láncaim ellenére előküzdöttem magam a többiek alól, s egy kőre másztam fel, melyet sikerült elérnem. De itt is ismételten támadás ért, ami ellen kézzel-lábbal védekeztem. Mindenki azt hitte, hogy most szabadon eresztenek minket. 

A dolog azonban egészen másképpen alakult. Amikor a nyíláson lepillantó urak egy ideig derültek tolongásunk láttán, egy nagyon öreg úr csendet parancsolt nekünk. Mihelyt valamelyest elcsitultunk, a következőket mondta (ha sikerült jól észben tartanom): 



Ha az ember minden sarja 

emelkedne jó magasra, 

Anyám erejéből bizton 

annyi minden jót kaphatna. 

Ha azonban engedetlen, 

aggodalom, bú a sorsa, 

sötét éjnek örök rabja. 



De az én szerető Anyám, 

nagy baj láttán irgalmas ám, 

legszebb kincsét annak adja, 

ki a világosságot kutatja. 

De kegyelmében, s ritkán teszi, 

nem akarja fecsérelni, 

hogy ember igaznak lássa. 

Dicső ünnepre készülünk, 

s hogy örömmel ünnepeljünk, 

ma Anyánk tiszteletére 

nagy jótettet viszünk végbe: 

hozzátok kötelet eresztünk, 

aki képes megragadni, 

azt szabadon eresztjük. 

Alig hangzottak el az utolsó szavak, amikor az idős hölgy megparancsolta szolgáinak, hogy a kötelet hétszer eresszék le a börtönverem aljára, s aki megragadja, azt húzzák fel. Istenem, csak le tudnám írni, mi robbant ki erre itt lent! Mindenki meg akarta ragadni a kötelet, s ezzel csak a többieket akadályozta. Hét perc múlva azonban egy csengő jelére négyet húztak ki az első kötéllel. Én a kötélnek még közelébe sem jutottam, mert, mint mondtam, szerencsétlenségemre a fal egyik kövén álltam, a kötelet pedig középen engedték le. 

Másodszor is leeresztették a kötelet, de mert soknak láncai nehezek, karjuk meg gyenge volt, olyanokat is magukkal rántottak, akik egyébként talán rajta maradtak volna. Hát igen: sokat embert húztak le olyanok, akik maguk nem érték el a kötelet. Még nyomorunk közepette is annyira irígykedtek egymásra. Én azonban azokat szántam meg legjobban, akik olyan súlyosak voltak, hogy karjuk is kiszakadt, s így szintén nem tudtak felkerülni. Így történt, hogy az ötödik kötélig csak néhányat sikerült felhúzni. Mert mihelyt elhangzott a jel, a szolgák a kötelet oly gyorsan húzták, hogy a legtöbben egymás hegyén-hátán lebukfenceztek. Az ötödik kötél így teljesen üres volt, úgyhogy velem együtt sokan kételkedtek a megszabadulásban, s Istenhez könyörögtünk, hogy irgalmazzon nekünk, s ha lehetséges, váltson meg minket ettől a sötétségtől. Mire néhányónkat meghallgatott. Mert amikor a kötél hatodszor jött le, jó néhányan meg tudták ragadni, s amikor a felfeléhúzásnál ide-oda lengett, bizonyára Isten akarata szerint nekem is közelembe került. Gyorsan elkaptam, úgyhogy legfelül lógtam rajta. Így végül várakozásom ellenére szerencsésen kikerültem a veremből. Ennek annyira örültem, hogy nem is éreztem a sebet a fejemen, amelyet a felhúzásnál egy éles kő okozott, míg hetedszer a többi megszabadítottal együtt segítenem nem kellett az utolsó kötél felhúzásánál (ahogyan az előző esetekben is mindig így volt). Ennél az erőlködésnél aztán a vérem a ruhámra folyt, amire azonban örömömben nem is ügyeltem. 

Amikor a kötelet utoljára is felhúzták, s a legtöbben rajta függtek, az idős hölgy félretetette a kötelet, s aggastyán fiával (akin nagyon csodálkoztam) közöltetett valamit a lent maradt foglyokkal. Az rövid gondolkodás után a következőket mondta: 



Gyermekeim, amint vártuk, 

teljesült a dolog végül. 

Ezt társaitoknak szánták 

jó Anyámnak kegyelméből. 

Ne irígyeljétek őket! 

Boldog időszak kezdődhet, 

gazdag-szegény nem lesz most már, 

ember emberhez szegődhet. 

Akinek sok munka jutott, 

támogassa is a dolgot. 

Építkezést bizonyítson, 

aki sokkal megbízatott. 

Hagyjátok hát a kesergést, 

bírjatok ki néhány napot! 

Amikor befejezte, a tetőt újra rátették a nyílásra, és a tornyot lezárták. Aztán megint megfújták a trombitákat és pergették a dobokat, de nem olyan erősen, hogy ne hallottuk volna a foglyok keserves jajveszékelését, s én szánalmamban nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Ekkor az idős hölgy és a fia beleült a készen tartott karosszékekbe, s a hölgy megparancsolta a megmentettek megszámlálását. Amikor a számot meghallotta és felírta egy aranysárga táblácskára, mindegyikőnk nevét megtudakolta, amit egy apród szintén feljegyzett. Mialatt szemügyre vett minket, úgy hallottam, hogy fiának azt mondta sóhajtozva: „Ó, mennyire sajnálom azokat a szegényeket a toronyban. Bár megengedné az Isten, hogy mindet megválthassam!” Mire fia azt felelte: „Anyám, Isten így rendelte, s nem ellenkezhetünk Vele. Ha mi mind urak lennénk, lenne minden java velünk, s mind az asztalnál ülnénk, ki tálalna hát fel nekünk?” Az Anya erre hallgatott. Nemsokára azonban azt mondta: „Akkor szabadítsátok meg ezeket az embereket a béklyóiktól”, amit gyorsan meg is tettek. Rám majdnem utoljára került sor: a többiekre nem ügyelve, nem tudtam magam visszatartani, s az idős hölgy előtt mélyen meghajoltam, Istennek köszönetet mondván, hogy akarata szerint, a hölgy által, atyai kegyességgel kivezettetett a sötétségből a világosságra. A többiek is követték példámat. Végül mindegyiknek arany emlékérmét adtak útipénznek, melynek egyik oldalába felkelő napot véstek, a másikba meg - ha jól emlékszem - három betűt: D.L.S. (Deus Lux Solis: Isten a nap világossága). 

Ekkor aztán szabadok voltunk és visszatérhettünk a munkánkhoz azzal a megbízással, hogy Isten dicsőségére szolgáljuk felebarátainkat és hallgassunk arról, amit ránk bíztak. Ezt ünnepélyesen megígértük, s elbúcsúztunk. A béklyók okozta sérüléseim miatt azonban nem tudtam elég gyorsan haladni, s mindkét lábamra sántítottam. Az idős hölgy ezt meglátta, s magához hívott: „Fiam, ne törődj ezekkel a fogyatékosságokkal, hanem gondolj erőtelenségeidre, s adj hálát Istennek, hogy már ebben az életben megengedte, hogy hiányosságaid ellenére ilyen nagy megvilágosulásban részesülj. Tartsd meg ezeket a sebeket az én kedvemért.” 

Erre újra felharsantak a trombiták, mire ijedtemben felébredtem. Csak most vettem észre, hogy mindez csupán álom volt, amely azonban annyira belevésődött tudatomba, hogy továbbra is aggódtam miatta, s úgy tűnt, mintha érezném a sebeket a lábaimon. Bárhogyan is, megértettem, hogy Isten kegyelméből résztvehettem egy titokzatos és rejtett menyegzőn, amit Isten Őfenségének gyermeki bizalommal meg is köszöntem és arra kértem, hogy továbbra is tartson meg engem az Őiránta érzett tiszteletben, szívemet naponta töltse el bölcsességgel és belátással, s ha nem is érdemlem meg, vezessen el kegyesen a kívánt véghez. 

Ezután kezdtem felkészülni az útra. Felöltöttem fehér vászonruhámat, derekamat körülöveztem a vérvörös szalaggal, amelyet keresztben átvetettem a vállaimon. Kalapomra négy vörös rózsát tűztem, hogy így hamarabb meglássanak a tömegben. Útravalónak kenyeret, sót és vizet vittem, melyeknek valaki tanácsára, akinek ezt tudnia kellett, bizonyos esetekben jó hasznát vettem. Mielőtt azonban elhagytam volna kis kunyhómat, letérdeltem, teljes felszereléssel, menyegzői ruhámban, s kértem Istent, hogy bármi történjen, jó véghez vezessen engem. Ezután Isten előtt megfogadtam, hogy ami kegyelme folytán megnyilvánul nekem, azzal nem próbálok magamnak tekintélyt és dicsőséget szerezni a világon, hanem csak az Ő Nevének dicsőítésére és felebarátaim szolgálatára használom azt. 

Ezzel az ígérettel és jó reményben, nagy örömmel hagytam el cellámat. 

forrás: http://lectorium.hu/teljes_konyvek_az_iskolairodalombol/rozsakereszt_krisztian_alkemiai_menyegzoje_1_teljes/rk1001